Akkor is, most is úgymond kényszerből tette, ám akkor is és most is kilóg a lóláb eme érvelés mögül. Akkoriban ugyan a második legjelentősebb lakossági bank sorsa forgott kockán, ami indokolhatta a tetemes (kezdetben 152 milliárd forintos, később további 25 milliárddal megtoldott) mentési költséget, ám már akkor is lehetett volna más megoldást találni (például a betétesek kártalanítása mellett történő felszámolást).
Ha a mentés célja a Postabank újbóli értékesítése lett volna, az valóban ésszerűvé tette volna az állami feltőkésítést, ám hamar kiderült, hogy Orbán már akkor is ellenállhatatlan vonzalmat érzett a befolyásos bankok iránt. Az akkori pénzügyminiszter, Járai Zsigmond memoárja szerint a Postabank újbóli privatizációja melletti érvekre a kormányfő válasza ez volt: „Miért ne tartanánk állami tulajdonban?” És így is történt. Bár kezdetben felajánlották az OTP-nek, az elégtelen vételárra hivatkozva később visszakoztak, Orbán pedig megkönnyebbülten tudathatta népével, hogy kormánya a nemzeti tulajdon védelmében állami kézben tartja a Postabankot. Változást csak a 2002-es kormányváltás hozott: a Medgyessy-kormány nyílt privatizációs pályázatot írt ki, s a három aspiráns közül a legtöbbet kínáló osztrák Erste vehette meg és olvaszthatta magyar leányába a népszerű lakossági bankot. Az új tulaj akkor még nem tudhatta, hogy a visszatérő Orbán-kormány kurucos hevében százmilliárdos sarcokkal fejeli majd meg a válságnak a bankra háruló terhét.
Az állam mostani bankvásárlása közgazdaságilag még annyira sem indokolt, mint az 1998-ban tőkéjét vesztett és a tőke pótlására alkalmatlan tulajdonosokkal megvert Postabank esetében, amikor a magyar kormány valóban lépéskényszerbe került. Az MKB a német anyabank uniós kötelezettsége miatt (ti. mert állami segítséget kapott) eladási kényszer alatt állt, s ez éppenséggel a tulajdonos bajor kormányt szorította, nem a magyart. Valamilyen áron előbb-utóbb vevőre talált volna az MKB, és az átadás a magyar állam nélkül is rendezetten ment volna végbe, hiszen a bajor anyabank nem engedheti meg magának a botrányt. Az OTP már árajánlatot is tett az MKB-ra, ám végül a magyar kormány ráígért erre. Nem hinném, hogy a bajorok iránti baráti gesztusként döntöttek Orbánék a leánybank megvásárlásáról. Habár kétségkívül jól jött a bajor tartományi kormánynak, hogy az uniós határidő előtt jó két évvel megszabadulhatott a horribilis veszteségeket termelő magyar leánybanktól.
Azt sem hinném, hogy pusztán Csányi Sándor bosszantása végett vásárolta meg a kormány az MKB-t. Orbán Viktornak nagyon is érdekében állt, hogy hozzájusson egy jókora bankhoz, amelynek a portfóliója kereskedelmi ingatlanokkal van tele. Az ingatlanpiac fellendülése előtt ez jó lehetőséget teremt kegyeltjeinek arra, hogy kedvükre halászgassanak a zavarosban. Az ideológiai lózung persze most is a nemzeti tulajdon dominanciájának megteremtése a bankszektorban; a választók megnyeréséhez ilyesmire is szükség van, hiszen a koncból nem juthat mindenkinek. Annak idején, a Postabank megmentésekor és állami kézben tartásakor sem volt alaptalan a gyanú, hogy a bank rossz követeléseinek kezelésére alapított Reorg Rt. egyfajta pénzkivételi helyként működhet, minthogy senki emberfia meg nem tudta volna mondani, hogy a követelések értékesítése reális áron történik-e. A gyanút az alapozta meg (bár bizonyító erővel nem bírt), hogy a bank feltőkésítése több tízmilliárd forinttal meghaladta a könyvvizsgálók által becsült tőkehiányt, mégis további 25 milliárdot kellett az államnak betolnia a Reorgba.
Az MNB az ősszel tervezi létrehozni a magyar bankok rossz követeléseit, elsősorban a kereskedelmi ingatlanokra nyújtott hiteleit és a mögöttük álló, már érvényesített ingatlanfedezeteket átvevő ún. rossz bankot. A többi nagybanktól eltérően az MKB esetében mind az átadó, mind az átvevő ugyanazon magyar állam lesz, vagyis senki kívülálló nem kontrollálhatja, reális áron történik-e majd a tranzakció. Az MKB követelései és ingatlanjai így szabad prédává válhatnak. Elvileg jól hangzik persze, hogy a „rossz bankot” a papíron független MNB működteti majd, ám a gyakorlatban ez aligha nyújt védelmet a politikai befolyás és a herdálás ellen. Elegendő a mai jegybanki vezetés kormánynak tett gesztusaira és megalomán költekezéseire gondolnunk, mint amilyen a nagyszabású műkincs- és ingatlanvásárlások sora vagy a közgazdasági képzésbe történő erőszakos, pusztán a pénz erején alapuló behatolás.
Az elvárt „aktív hitelezéssel” a kormánypolitikát szolgáló állami MKB működése vélhetően sokba kerül majd az adófizetőknek, még akkor is, ha elfogadjuk az MNB átvilágítói stábjának állítását, hogy olcsón kapta meg a magyar állam a bankot (szerintük a bajorok által kellően feltőkésített bank legfeljebb 100 millió eurót ér, az állam pedig 55 milliót fizetett érte). Az üzleti bankok nem hülyeségből jegelik a normális esetben profitot hozó hitelezési tevékenységüket Magyarországon, hanem a visszafogott hitelkereslet, a bizonytalan gazdasági kilátások és a durva, gyakran jogtipró banki elvonások miatt. Ezen a tulajdonváltás sem segít. Eggyel több olyan bank lesz viszont, amelynek hitelpolitikáját a magyar kormány határozza meg, s amelynek esetleges veszteségét a magyar állampolgárok fizetik meg. Ez akkor sem vigasz, ha tudjuk: az MKB korábbi üzletpolitikája is sok sebből vérzett, aminek a kontója a bajor adófizetőket terhelte.
Varga Mihály azon ígérete sem nyugtat meg kellően, hogy a kitisztított bankot valamikor majd eladja a kormány, és még keres is a bolton. A nemzetgazdasági miniszter üzleti érzéke felől nincs kétség, hiszen felmondta a leckét: „Olcsón kell venni, és drágán eladni.” Csakhogy a legelszántabb miniszter sem üzletelhet pusztán az adófizetők érdekében, köti őt a politikai lojalitás. Annyit Varga is elárult, hogy az MKB nemzeti tulajdonban marad, ha pedig így lesz, akkor a vételárat bizonyosan nem a piaci verseny alakítja majd.
Nem kétséges, hogy lesz olyan ár, amelyen a kipucolt és kistafírozott bank elkel, ha netán a kormányfő mégiscsak lemond egyszer régi vágyáról, egy nagybank tulajdonlásáról. De még ebben az esetben is kérdés, hogy a gyöngyszem mely politikai-üzleti csoport birodalmát fogja ékesíteni. Amíg állami kézben marad, addig nem csupán a klientúraépítés és -megtartás eszközéül szolgálhat a bank, de a várományos új tulajdonosok csicskáztatására is kiválóan alkalmas.
