Csak azzal nem számolt: a választások után is eljön majd az igazság órája. Amikor muszáj lesz előrukkolni a részletekkel, amikor már nem lehet az ismeretlen helyzetre hivatkozva elmismásolni a konkrét gazdaságpolitikai lépések ismertetését. Amikor, sajnos, könnyen kiderülhet, hogy a várva várt Megváltó mégsem tud a vízen járni. Már csak abban bízhatunk, hogy legalább úszni tud." (Lásd: Úszni legalább tud? Magyar Narancs, 2010. április 15.)
Az eltelt négy évben kiderült, hogy ha vízen járni nem is, de úszni azért tud Orbán. Szűk szorosokon lavírozott át, tajtékos hullámokat vető viharokat küzdött le, s ha célba nem ért is, ép bőrrel megúszta. A tapsorkán elmaradt (ezt jelzi a hatszázezres szavazatvesztés), ám a folytatáshoz azért elegendő drukkere maradt. De hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere anyagi bázisát megteremtő orbáni gazdaságpolitika mennyi időre ad szuflát, azt csak találgathatjuk.
Orbán és országa felszínen maradását eddig kívülről jött és a kormány teremtette segédeszközök támogatták. Miközben az Európai Unió erőtlennek bizonyult a jogállamot romboló, renitens tagállam megfegyelmezésében, tetemes pénzügyi erőforrásokkal támogatta a nyugati demokráciáknak fityiszt mutató rendszert. Az uniós pénzből megvalósított beruházások a gazdaság dinamizálására nem voltak alkalmasak, de némi munkahelyet és jövedelmet generáltak, sőt még az ország külső egyensúlyi helyzetét is javították. A magas hozamért nagy kockázatot is vállaló pénzügyi befektetők pedig készségesen finanszírozták a ciklus első felében már a bóvli kategóriába leminősített magyar állam túlköltekezését. Az olcsóbb hitelt nyújtó IMF-fel szemben őket mindaddig nem zavarják a gazdaság távlatos fejlődését aláásó kormányzati intézkedések, ameddig esélyük van rá, hogy baj esetén kimenekítsék pénzüket.
Időnként így is hajszálon múlt, hogy nem állt fejre az ország. 2011 őszén-telén például, amikor addigi tőkeellenes intézkedéseit és jogtiprásait a végtörlesztési törvénnyel tetézve a szabadságharcos kormány végképp lenullázta a befektetői bizalmat, csak az IMF-védőernyő belengetésével menekülhetett meg az ország a forint elleni spekuláció súlyos, esetleg államcsődhöz vezető hatásától. Tavaly ősszel sem sokon múlt, hogy a borús nemzetközi befektetői hangulatban is makacsul folytatott kamatcsökkentés nem idézett elő jelentősebb tőkemenekítést. Jó tudni, hogy az ilyesmi ellen a fő védelmet éppen az ország fizetési mérlegét és devizatartalékát évi 4-5 milliárd euróval hizlaló uniós támogatások adják.
A jogállami normákat rendre áthágó, mindinkább a keleti autokráciákhoz simuló, ám az euroatlanti integráció gazdasági-politikai előnyeit kihasználó kormány a túlélés érdekében rafinált trükkök sorozatát vetette be. A magán-nyugdíjpénztári befizetések (évi 300 milliárd forint, a GDP egy százaléka) államosításával kiszabadította magát a túlzottdeficit-eljárás gúzsából, a felhalmozott pénztári vagyon (3000 milliárd forint) elkobzásával pedig forrást teremtett gazdaságpolitikájához. Az okos lány leleményességével úgy vett el népétől a kormány, mintha adott volna. A jövedelemadó-kulcsok leszállításával és a devizahitelek kedvezményes végtörlesztésével sokak pénztárcáját hizlalta, miközben áfaemeléssel, az adójóváírás eltörlésével, válságadókkal, a munkanélküli-ellátás és más szociális juttatások csökkentésével még többek jövedelmét kurtította meg. A választások közeledtével rezsicsökkentéssel kápráztatta el adópolitikája kárvallottjait, és néhány szavazathozó társadalmi rétegnek (nyugdíjasok, egyes közalkalmazotti csoportok) juttatott némi többletapanázst.
Vállalásaik elmaradását, gazdaságpolitikájuk kudarcait kérészéletű látszateredményekkel leplezik. A közmunkaprogrammal fedik el, hogy a beígért egymillió új munkahelynek apró töredéke sem valósult meg, sőt a kormány multinyúzó politikája még szűkítette is a foglalkoztatást a versenyszférában. A stagnáló gazdaság miatt amúgy is alacsony inflációt erőszakos rezsicsökkentéssel nyomták rekordmélységbe, és teremtettek vele pótlólagos jövedelmeket. A látványos kamatcsökkentést is az elmaradt növekedés, a lanyha beruházás és szerény fogyasztás alapozta meg, miközben a külső egyensúly javulásához is hozzájárult.
Magánberuházások híján állami ösztökéléssel próbálja dinamizálni a gazdaságot a kormány. Ám az - uniós pénzek ellenére - elégtelen (az értékcsökkenést sem pótló) beruházások és az infláció leszorításával gerjesztett fogyasztás nem képes beindítani az önerősítő növekedést. A magyar gazdaság érzékelhető és tartós bővülésének ugyanis ma strukturális akadálya van, amit jól jelez, hogy a potenciális növekedésre adott becslések szerint a tőke, a munkaerő és a termelékenység adott színvonala legfeljebb egyszázalékos gyarapodást tenne lehetővé a közeljövőben. Állami eszközökkel (kormányzati beruházásokkal, kamatmentes hitelprogrammal, jövedelmek növelésével) ideig-óráig felpörgethető a gazdaság, ám a magánszektort is aktivizáló változtatások nélkül ezek csak újabb és újabb költségvetési kiigazításokat (régi terminussal: megszorításokat) tesznek szükségessé, amelyek megint visszavetik a növekedést.
A "folytatjuk" jelszóval változatlanságot ígérő kormánypolitika aligha tartható újabb négy évig. A gazdasági aktivizmusát a szociális ellátások leépítésével párosító politika a társadalmi feszültségeket élezi ki végletesen, a magánberuházások hiánya és az avítt képzési rendszerben leértékelődő munkaerő pedig eleve kudarcra ítéli a gazdaság időtálló dinamizálását. A növekedésből származó többletforrások híján viszont esély sincs a kialakult egyenlőtlenségek korrekciójára, holott újabb feszültségek keletkezésére is számítani kell. Az egykori magánpénztári tagok nyugdíjba vonulásával megnő az állam kötelezettsége (az elvont fedezetet gyorsuló ütemben pótolni kell), miközben a társadalom elöregedése amúgy is többletforrásokat igényelne. A kormányt szolgáló MNB segítheti ugyan a költségvetési egyensúly fenntartását (ahogy tavaly is tette), sőt, állampapír-vásárlással még az adósság finanszírozásába is beszállhat, de ennek árát az országkockázat növekedésével kell megfizetnünk.
Ma már a legodaadóbb hívek sem várják Orbántól, hogy a vízen járjon. Ám most már neki volna ez fontos: politikája folytatásához csodát igénylő erőforrások kellenek. Nem kétséges: ebben a ciklusban is lesz bőven részünk meglepetésben.
