A sokat szidott Brüsszeltől tíz év alatt kapott nettó 23 milliárd euró közösségi adományból a 2010-2013-as időszakra 16 milliárd jutott, kétszer annyi, mint amennyit a szabadságharcos politikával elutált magánbefektetők hoztak be az országba. A hazai beruházások értékének negyedét kitevő uniós fejlesztési támogatások nélkül az országban megvalósult beruházások - a tényleges 8 százalék helyett - 30 százalékkal zuhantak volna az elmúlt négy év során. Ezt a kudarcot még a leghűségesebb választók számára és a legkurucosabb retorikával is nehéz lett volna sikerként feltüntetni.
Orbán Viktor már a 2004-es csatlakozáskor is azon politikusok közé tartozott, akik az uniós tagságot zérus összegű játéknak tekintették, ahol nyerni csak mások rovására lehet. Nem hitt abban, hogy a kormányok a többi tagország víz alá nyomása nélkül is szolgálhatják a nemzetük érdekét. Pedig az Európai Unió gazdasági értelme éppen az, hogy az egységes belső piacból, amelyet a "négy szabadság", vagyis az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása jellemez, mindenkinek esélye van előnyt kovácsolni. Kinek a tőke hozadékát növelheti meg a kibővülő piac, kinek az új munkahelyek teremthetnek többletjövedelmet.
Magyarország már a csatlakozás előtt is jócskán profitált mélyülő euroatlanti integrációjából, amely a külkereskedelemben már a 60-as, a tőkekapcsolatokban pedig a 80-as évektől intenzívvé vált. A kétezres években tagságot nyert kelet-közép-európai államok közül Szlovákia mellett Magyarország kötődik az EU-hoz a legerősebben exportjával és importjával (80 százalék körüli arányban), a GDP-arányos tőkebefektetésekben pedig csupán Észtország előz meg minket. Palánkai Tibornak és Miklós Gábornak a Közgazdasági Szemle mostani, évfordulós számában megjelent értékelése szerint Magyarország reálgazdasági integrációja az ötös skálán elért 4,5 ponttal néhány alapító tag (Olaszország, Franciaország) elé került. Az ország intézményi integrációja is még mindig közepesnek tekinthető: az utóbbi évek romboló politikája sem tudta lenullázni a megelőző két évtized kormányainak erőfeszítéseit.
Uniós létünk legfőbb kudarca és csalódása a gazdasági felzárkózás elmaradása. A csatlakozás után lelassult a konvergencia: 2004 és 2012 között a magyar egy főre jutó GDP az EU-27 átlagának 63 százalékáról mindössze 67 százalékára nőtt, holott azt megelőzően a rendszerváltást követő 41 százalékos mélypontról egy évtized alatt 63-ra emelkedett.
A gazdasági érdekeken túl azért más értékek is összekötik az Európai Unió tagállamait, még ha a válság óta ezek háttérbe szorultak is. A 2000-ben elfogadott alapjogi charta szerint "az unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul, a demokrácia és a jogállamiság elveire támaszkodik". Ezek az ideák azonban már az évtizedes csatlakozási tárgyalások során elhalványultak a magyar közéletben, sőt még az egységes belső piacból fakadó gazdasági előnyökről is megfeledkeztek a politikusaink, és kiváltképp "az unión kívül is van élet" dogmát már az ezredfordulón megfogalmazó Orbán. Mindinkább az adok-kapok alkudozásban elért sikerekkel mérték magukat és egymást, azt sugallva, hogy a csatlakozás eredményessége az uniós kasszából kivehető pénz mennyiségén és az ország számára hátrányosnak ítélt szabadságjogok elodázásának időtartamán múlik. A termőföld forgalmát valójában még most, a tízéves haladék lejártával sem szabadítja fel a magyar kormány. Az új földtörvénybe csempészett trükkös szabályok (a helyi birtokosokból álló bizottság engedélyezési joga és az állam vétójoga) továbbra is távol tartják a külföldieket, csak most már egy szűk kedvezményezett körön kívül a magyar állampolgárok zömét is kizárják a földszerzés és -használat lehetőségéből.
Az uniós szabadságjogokat kijátszó földtörvény jól illeszkedik az orbáni politikába, amely - az unió belső piacán megkövetelt egységes bánásmód elvének fittyet hányva és a jogi kiskapukat kihasználva - eddig is diszkriminatív módon kezelt egyes szektorokban működő külföldi cégeket azért, hogy a neki tetsző vállalkozásokat "helyzetbe hozza". Most, hogy az ország harmincéves euroatlanti integrációját elhibázottnak feltüntető kormány újabb négy évet kapott, nem kétséges, hogy tovább folytatja ezt a politikáját. A magyar bankrendszer kívánatos szerkezetét felskiccelő jegybanki tanulmány például már megpedzette, hogy a bankok tulajdonosait földrajzi származásuk szerint is ki kéne egyensúlyozni, amit a vállalkozások szabad letelepedési joga miatt csak újabb diszkriminatív szabályozási trükkökkel lehetne elérni.
A pénzszerzés szempontjából fölöslegesnek ítélt uniós normákat megtagadó politika eddig bejött az Orbán-kormánynak. Nem csupán a tetemes uniós pénzügyi támogatásokból megvalósított beruházások és a célzott osztogatás segítette őt az újabb választási győzelemhez: legalább ennyit hozott a konyhára a szabadságharcos retorika, amelynek fontos eleme volt az Európai Unió mumusként való beállítása. Fölöttébb ízléstelen módon a mostani EP-választási kampányban is ezzel operálnak. Az unióból való kilépést hirdető Jobbikhoz hasonlóan a Fidesz is a "belülről bomlasztás" régi rendszerből ismert stratégiáját követi. Bolond is lenne, ha kívülről tenné.
"Bemegyek, kijövök, de milyen jól kijövök, ha bemegyek" - szólt az uniós csatlakozás előtt éppen 20 évvel megnyílt Skála becsalogató reklámdala. A szövetkezeti áruház megálmodója az államilag vezényelt szocialista "piacgazdaság" fellazításáért küzdő Demján Sándor volt, aki aztán a rendszerváltást követő liberális piacgazdaságban sem tudott már leválni az állami csecsről, és ezért Orbán retrográd gazdaságpolitikájának is támogatójává vált.
Orbánt is hasonló kétarcúság jellemzi az Európai Unióhoz fűződő viszonyában. Az alapjogi charta értékeit semmibe véve kiherélte a hatalmát veszélyeztető demokratikus jogállami intézményeket, de azért tartja a markát az uniós támogatásokért, és a berlini Európa Fórumon szemrebbenés nélkül papol arról, hogy az EU-ban senki sem élhet a más pénzéből. Nagyvállalkozó barátaihoz hasonlóan Orbán is vérbeli megélhetési politikussá vált: 2020-ig, amíg kitart az országnak megszavazott újabb 32 milliárd eurós támogatás, biztos nem kockáztatja meg az unióból való "kijövetel" opcióját. Csekély vigasz, bár a semminél azért több.
