Várhegyi Éva

Magyarország 30 éve, 1982. május 6-án csatlakozott az IMF-hez. Akkor ez politikai és gazdasági szempontból is fontos aktus volt. A gazdasági jelentőségét a súlyosan eladósodott ország fizetési problémái adták, a politikait pedig az, hogy a washingtoni székhelyű szervezet addig tabunak számított a keleti blokk államai számára.

A múlt héten több ízben is szembesülnöm kellett azzal a (manapság sajnos már nem ritka) érzéssel, hogy fölöttébb rövidlátó és felelőtlen kormányokkal sújtott országban élek. Az IMF- EU-hitelmegállapodás előkészületének - a magyar partról nézve - mindinkább tragédiába hajló bohózatától eltekintve is két ügyben rajzolódott ki nemzetközi összevetésben kirívó mértékű impotenciánk.

Hiába lóg ki a ló lába, a nemzeti tőke ma is ütős politikai hívószó. És nemcsak a szabadságharcos nemzeti ünnepeken, hanem a hétköznapokon is, hiszen arra mindig jó, hogy leplezze saját restségünket, türelmetlenségünket, irigységünket.

Lázár János polgártárs - százezernyi módos polgárhoz hasonlóan - lehetőséget kapott rá, hogy ha volt neki frankhitele, a rajta keletkezett árfolyamveszteséget a hitelnyújtó bankjára hárítsa. A lehetőséget a Lázár János képviselő vezette kormánypárti frakció adta azzal, hogy megszavazta a bankokat kedvezményes végtörlesztés elfogadására kötelező (többek szerint jogsértő) törvényt, amelyet Rogán Antal egyéni képviselői indítványként, vagyis a jogszerűségi vizsgálat kormányzati szűrőjét megkerülve nyújtott be a parlamentnek.

"Szellemi és erkölcsi öröksége tudatában az unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul, a demokrácia és a jogállamiság elveire támaszkodik. Tevékenységei középpontjába az egyént állítja, létrehozva az uniós polgárság intézményét, és megteremtve a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget."

Rükvercbe váltott a korábban szép iramban Magyarországra tartó tőke. Van persze oka rá, nem is egy. Már a három éve kirobbant hitelválság is óvatosságra intette a befektetőket, az abból sarjadzó államadósság-válságok pedig tovább rombolták a kockázatvállalási kedvet.

Dacolni a világgal, szembeúszni az árral, az ám a férfias dolog!

Nincs új a nap alatt. Körforgásban van minden: amiről azt hittük, hogy már a letűnt világ része, hirtelen fölbukkan, s újra helyet kér magának. A kamatplafontól 1989-ben vettünk fájó búcsút, de 2007-től időről időre megint napirendre került a bevezetése. Most éppen Orbán Viktor vetette föl "országvédelmi tervének" parlamenti expozéjában, rögtön az uzsorások elleni hajtóvadászat meghirdetését követően, hogy 30 százalékban korlátoznák a teljes hiteldíj mutatóját, a THM-et. Mintha csak összefüggne a kettő. Mintha a pénzügyi szolgáltatók eddig is szabályozott módon számított, bár esetenként valóban indokolatlanul magas hiteldíjai azonosak lennének az eddig is illegalitásban működő uzsorások horribilis kamataival.

Feladom magam! Még mielőtt Róna Péter vagy Szanyi Tibor buktatna le. Hisz' akkor még azon is pironkodhatnék, hogy itt sunyítok, amikor össznépi program indult be a devizahitelek elfutásáért felelősök felkutatásáért.

A mai világban annak is nehéz hit nélkül élnie, akinek a láncain kívül is van vesztenivalója. Aki saját, bár hitellel terhelt lakással rendelkezik, és akinek van (még) munkajövedelme vagy tűrhető nyugdíja, esetleg némi pénzügyi megtakarítása is. Amikor újabb és újabb hírek rendítik meg abbéli bizalmát, hogy megmarad a létbiztonságot nyújtó vagyona, különös jelentőséggel bír, hogy talál-e hitelesnek tekintett személyeket, intézményeket.

Aktivizmusában az Orbán-kormány hű maradt korábbi önmagához. Ha bérmunkában készülnek is a törvényjavaslatok, az irányvonalat bevallottan a miniszterelnök és szűk stábja jelöli ki, akik serényen munkálkodnak azon, hogy minden megváltozzon. Hisz' most már a rendszerváltás cél, míg az előző Orbán-rezsim ennél kevesebbre (bár kormányváltásnál többre) vállalkozott.