Várhegyi Éva: Ekotrip

Nemzeti tőke, magánhaszon

Egotrip

Hiába lóg ki a ló lába, a nemzeti tőke ma is ütős politikai hívószó. És nemcsak a szabadságharcos nemzeti ünnepeken, hanem a hétköznapokon is, hiszen arra mindig jó, hogy leplezze saját restségünket, türelmetlenségünket, irigységünket.

A mai politikai kurzusban háttérbe szorult a hányattatott történelmünk feletti búsongás, helyette a függőségünket szimbolizáló külföldi tőke elleni küzdelem vált a magyarságot összetartó eszménnyé - és, lássuk be, meglehetős sikerrel. Hiszen kinek ne gyúlna lángra a szíve az "adósrabszolgaság" meg a "gyarmati lét" ellen vívott szabadságharc hallatán? Nem véletlenül éppen ezek fölemlegetésekor zúgott fel a vastaps a kormányfő legutóbbi ünnepi beszéde alatt.

Ebben a retorikában az idegen érdekeket szolgáló multikkal, a magyarok vérét szívó pénzügyi spekulánsokkal meg az általuk befolyásolt nemzetközi szervezetekkel szemben kell megerősíteni a nemzeti tőkéseket, akik a profitérdeket a nemzeti érzelem alá rendelik, és önzetlenül adnak kenyeret a magyarnak. "Magyarországon ma azok a legfontosabb helyek, ahol magyarok adnak munkát magyaroknak" - hangoztatta Orbán Viktor a székesfehérvári családi tulajdonban lévő, országosan 420 főt foglalkoztató Jüllich Glas Holding 40 új munkahelyet létesítő gyáregységének avatásán októberben.

Meglepő módon hasonló lelkesedést tanúsított a kormányfő a 99 százalékban kanadai tulajdonú, 1900 magyart foglalkoztató Linamar Hungary Zrt. (az egykori Mezőgép) 250 munkahelyet teremtő új üzemcsarnokának márciusi átadásán is. 250 kétségtelenül több mint 40, de hát itt mégiscsak kanadai tőkések adnak munkát a magyarnak. És mit mond majd Orbán a közvetlenül 2,5 ezer, a beszállítói körben pedig további 10 ezer embernek munkát kínáló kecskeméti Mercedes-gyár március végi megnyitóján? Hogy teszi túl magát azon a kellemetlen tényen, hogy a magyarnak itt a német tőke teremt munkát? Hogy is van akkor a nemzeti tőkével?

Az Orbáni retorikában persze már a 2010-es nyári, tusnádfürdői beszéd óta fellelhető egy másik kulcsszó: az értékteremtő munka, ami erre az ellentmondásra is magyarázatot adhat. Az ilyen vállalatok akkor is becsülendők, ha idegen tőke működteti őket, szemben a nem produktív szektorok munka nélkül gyarapodó tőkéseivel, és pláne a pénzügyi spekulánsokkal. Így is marad azért bökkenő. Először is: ma Magyarországon a munkahelyek majd' kétharmada a szolgáltató ágazatokban van, s csupán 30 százalékuk a piedesztálra emelt iparban, nem beszélve a sokak által a nemzeti felemelkedésünk bázisának tekintett agráriumról, amely - az élelmiszeriparral együtt is - a foglalkoztatottak 8 százalékának biztosít csak munkát. A foglalkoztatás (valóban fontos) szempontjából nézve az Orbáni szabadságharc eddig öngólok sorozatát hozta, hiszen a különadókkal sújtott kereskedelmi és pénzügyi cégek komoly elbocsátásokra kényszerültek. A magyar bankszektor 2008-ban még 44 ezres létszámának a tizede került már a válság és a különadó hatására is az utcára, s nem kétséges, hogy a 260 milliárd forintos nettó veszteséget okozó végtörlesztés miatt további ezreket bocsátanak el a szektorból (csupán az Erste 400-450 fős csoportos létszámleépítést tervez).

A másik bökkenő az, hogy szabadságharcos hevületében a kormányfő saját értékítéletéről is megfeledkezik, amikor a nemzeti tőkét az értékteremtőnek titulált szektorokon kívüli, a magyartól végképp idegen ágazatokban is helyzetbe hozza. A még úgy-ahogy "védhető" kereskedelem (CBA, Coop) mellett a spekulációval leginkább fertőzött pénzügyi szolgáltatások körében (takarékszövetkezetek, Demján-féle Gránit Bank, Járai-féle CIG Biztosító) is meglehetős aktivitással próbálja erősíteni a nemzeti tőkét, pedig e tevékenységekről jót nem hallottunk tőle (lásd legutóbb a magyart kiszolgáltatottságba taszító "kényelmes hitelek" teóriáját a március 15-ei ünnepi beszédében).

Pénz híján persze nehéz nemzeti tőkét kreálni. Ez volt már a bökkenő a 90-es években is, amikor a különösen tőkeigényes pénzügyi, kereskedelmi, távközlési és energetikai szektorok nagy része külföldi kézbe került. A folyamatot megindító Antall József, majd a stafétabotot átvevő Horn Gyula nem talált jobb megoldást, hiszen az államnak nemhogy pénze nem volt e cégek feltőkésítésére, de maga is úszott az adósságban. S noha az ország nem volt még tagja a szigorú versenyszabályokkal működő EU-nak, mégsem jutott eszükbe olyan nyílt versenyellenes megoldás, mint a mai Orbán Viktornak. Az ti., hogy a külföldi tőke megsarcolásával teremtse elő a pénzt, amivel aztán a nemzeti tőkésre keresztelt haver vállalkozókat kistafírozza, és hogy a külföldi versenytársak ellehetetlenítésével teremtsen számukra piacot. Vagyis az egykoron "rablótőkével" illetett szektorok multijainak kirablásából származó pénzzel virágoztassa fel az ún. nemzeti tőkét.

A nemzeti kreativitás legszebb példája a kereskedelmi hálózatokra kivetett válságadó, amely az egységenként valóban kicsi, az üzletlánc egészében azonban tekintélyes forgalmú CBA-ra és Coopra - a kicsiség ürügyével - a hasonló méretű multik adójának töredékét rótta. S lám, e nemzeti kincsek ma már jó eséllyel aspirálhatnak a kivonulást fontolgató Match és Profi hálózataira. Pláne, ha az állami pénzen (sokadszor) feltőkésített kormánybank, az MFB is ad hozzá pénzt - és a közösből ugyan miért ne adna? A nagyméretű boltok építését egyedi engedélyhez kötő "plázastop"-törvény is a nemzeti kereskedőknek kedvez.

Állami rablás nélkül lehetetlen persze rövid idő alatt előteremteni azt az irdatlan mennyiségű pénzt, amivel kipaterolhatók az országból az idegen érdekeket szolgáló külföldi tőkések. Pedig a nemzeti burzsoáziától sem várhatjuk, hogy karitatív módon járjon a kedvünkben: másoknál olcsóbban adja a termékeit, és akkor se bocsássa el az alkalmazottait, ha nincs rájuk szükség. A profitot, ha van, ők is éppúgy üzleti megfontolásból fektetik be újra vagy viszik haza, mint nemzetietlen társaik, sőt, ha kedvük tartja, derék offshore-lovagként adóparadicsomokba rejtik. És persze ők is hálásak a nekik segítő kormánynak, értük lobbizó politikusoknak, s a hálapénz magánzsebeket is gyarapíthat.

Az állami segédlettel teremtett nemzeti magántőkénél talán még az állami tulajdon is jobb, mert az legalább nyilvános és ellenőrizhető - volna, ha a kormány nem épp most készülne megszabadulni az átláthatóságot biztosító üvegzsebtörvénytől. Akkor viszont nekünk már szinte mindegy lesz, hogy állami bürokraták vagy magántőkés haverjaik garázdálkodnak a közpénzzel. A kártyákat leosztó kormányfőnek nyilván nem mindegy, hiszen neki az állami tulajdon biztosít nagyobb hatalmat. Ez lehet az oka annak, hogy a nemzeti tőke megteremtésének vonzó szlogenje valójában az államosítási törekvést leplezi.

Fontolgatom, hogy újdonsült nemzeti tőkésként fogadóirodát nyissak az államosításra kiszemelt cégek megtippelésére. Csak egy kis állami támogatásra várok még...

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.