Várhegyi Éva: Ekotrip

A gazdasági kényszer haszna

Egotrip

"Szellemi és erkölcsi öröksége tudatában az unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul, a demokrácia és a jogállamiság elveire támaszkodik. Tevékenységei középpontjába az egyént állítja, létrehozva az uniós polgárság intézményét, és megteremtve a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget."

E mondatokat az Európai Unió alapjogi chartája rögzítette 2000 decemberében, akkortájt, amikor a magyar jobboldal vezéralakja, Orbán Viktor nyeglén bedobta az "unión kívül is van élet" szlogent. Uniós outsiderként talán még csak játszott a gondolattal, ám a csatlakozás közeledtével, ellenzéki "polgári körös" politikusként, a szélsőjobbra kacsingatva mind gyakrabban pengetett meg euroszkeptikus húrokat. "Az Európai Unióra nemet mondani, az egy európai álláspont" - mondta például a Kossuth rádió Vasárnapi Újságjában 2003 tavaszán, akkor, amikor már lezárult az Antall-kormány kezdeményezésére elindult csatlakozási tárgyalás, és eldőlt, hogy Magyarország 2004. május 1-jén az unió teljes jogú tagjává válik.

 

A szavazatgyűjtési céllal évekig folytatott politikai játék mára véresen komollyá vált. Első kormányzása idején Orbánnak esze ágában sem volt az unión kívülre navigálnia az országot (akkor még persze hajósnemzetté sem avanzsált minket), mostani regnálása alatt azonban szisztematikusan leszámolt az uniós alapjogi chartában meghirdetett értékekkel és az őket védelmező intézményekkel. A 2010 nyarán indított gazdasági szabadságharccal nem csupán (sőt nem is elsősorban) a globális pénzvilágtól, hanem egyúttal (és főként) az unió alapját jelentő demokratikus jogállamiság béklyójától kívánt megszabadulni. Nem az országot (nemzetet) akarta "felszabadítani", hanem önmagát.

 

Hisz' nem a magyar népnek áll érdekében megszabadulni az euroatlanti szövetségek kötelékéből, hanem Orbán Viktornak, akinek a teljhatalmát korlátozzák a politikai és gazdasági kötelezettségek. A nyugati kapcsolatok nekünk előnyösek, hiszen az itt letelepedett külföldi cégek munkalehetőséget, beszállítói piacot, korszerű szolgáltatásokat és termékeket nyújtanak, exportjukkal pedig az importhoz szükséges devizát is előteremtik számunkra. Az uniós politikai elkötelezettség is a többségünknek megnyugvást jelent, amit az új önkényuralmi rendszer kiépülésével napról napra jobban érzünk.

 

Miként az autokratikus rendszereknek általában, úgy az Orbán-rezsimnek is egyetlen fékje van, a gazdasági kényszer, ami a kisméretű, nyitott és fülig eladósodott országunkban a külső finanszírozás égető szükségletében jelentkezik. Nem először: a húszas években a Bethlen-kormány a népszövetségi kölcsön fejében kényszerült létrehozni a független jegybankot, a hetvenes években a Kádár-rendszer politikai presszióját mérsékelték a hatalom túlélését biztosító nyugati hitelek, sőt a nyolcvanas években már a gazdaságpolitikai szuverenitást is feláldozták az IMF-hitelmegállapodás érdekében.

 

Orbán Viktor nagy műgonddal építette fel a pártjában, kormányában és a parlamentben számára örök időre teljhatalmat biztosító rendszert, de mivel eközben kiiktatta az intézményesített ellenőrzést, saját önkorrekciós képességét is lenullázta. Így történhetett meg, hogy országát csődközeli állapotba, magát pedig az önfeladás kényszerébe lavírozta. Nem hiszem, hogy ez tudatos politika, a "mesterterv" része lett volna, miként Szelényi Iván véli (HVG, 2012. január 14.).

 

Az államcsőd mégoly mesteri menedzseléséből sem jöhet ki jól a kormány egy olyan országban, amely rövid időre sem képes az önellátásra; egy ilyen kísérlet a biztos bukásukat jelentené.

És ez a szerencsénk! Ha tényleg reális hatalom-túlélési technikát nyújtana az államcsőd, akkor Orbán még a csőd bejelentése előtt kiléptetné Magyarországot az Európai Unióból, hogy megszabaduljon a kormányzást gúzsba kötő reguláktól. Például a Magyar Nemzeti Bank intézményi, személyi és anyagi függetlenségét előíró rendelkezésektől, amelyek tiltják a monetáris finanszírozást (így megakadályozzák, hogy a kormány a bankóprés alkalmazásával inflálja el a forintban fennálló államadósságot, közte a mi megtakarításainkat) és a monetáris politika befolyásolását (így azt is, hogy a kormány szabadon garázdálkodjon a devizatartalékokkal). De Orbánnak még az Emberi Jogok Európai Bíróságát működtető Európa Tanácsból is ki kellene léptetnie az országot, mert csak akkor válik korlátlan tér a szabadrablásra: magánvagyonok (például bankbetétek) konfiskálására és az európai normákon túlmutató egyéb vagyondézsmákra.

Az államcsőd fenyegető közelsége (szerencsénkre!) merőben más "unión kívüli életet" tár Orbán elé, mint amire az ezredfordulón célozgatott, és amire titkon talán még pár hete is vágyott.

 

Mostanra kellő mennyiségű és komolyságú jelzést kapott arra, hogy az unión kívüli lét a teljes nemzetközi elszigetelődést, vele a dollár- és euróforrások elapadását (s így az olaj és gázcsapok elzárását is) jelenti. A kívül léttel nyerhető politikai-gazdaságpolitikai szabadság ára a saját szavazóbázisát is maga alá temető, így előbb-utóbb a hatalmát is elsöprő csődtömeg volna.

 

Az is a szerencsénk, hogy az EU-szerződés csak kilépésre ad lehetőséget ("Saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok bármelyike úgy határozhat, hogy kilép az unióból" - 50. cikk), de kizárásra nem. Az uniós alapelvek és jogok megsértéséért megtagadhatnak tőlünk szavazati jogot, megvonhatnak támogatást, de egyéni jogorvoslatért még fordulhatunk az európai bíróságokhoz. Az önkénnyel szembeni védelmünk csak az Európából való kiiratkozással szűnne meg, ami viszont az államcsőd politikai kockázata miatt az ésszerűség keretein belül mérlegelő kormányfőnek aligha áll érdekében.

 

Galibát csak az okozhat, ha kiderülne: már átlépte a racionális cselekvés határát. Akkor tényleg csak két út maradna nekünk: kollektíve, "nemzetmentő" összefogással megszabadulni tőle, vagy egyenként, ki merre lát, menekülni.

Neked ajánljuk