Várhegyi Éva

Már csak pár hét, és kibonthatjuk a várva várt Matolcsy-csomagot, hogy megtudjuk végre, mi vár ránk, magyar állampolgárokra. Hasonló türelmetlenséggel várják a csomagbontást külföldi hitelezőink, az országban működő vállalkozók, a pénzüket befektetők és a nemzetközi politikai porond számos szereplője, mindenekelőtt az uniós tagállamok és szervezetek vezetői.

A múlt keddi, november 16-i parlamenti zárószavazásokkal a kétharmados többség végképp zárójelbe tette a jogállamot Magyarországon. Öt évre visszamenő hatállyal elfogadták a 98 százalékos különadót, az Alkotmánybíróságról szóló törvény módosításával pedig megvonták a jogot a testülettől arra, hogy a költségvetést, adókat és járulékokat érintő kérdésekben megsemmisítse az alkotmányellenes jogszabályokat - kivéve, ha bizonyos emberi alapjogokat sértenének. A kivételek között szerepel ugyan az Alkotmányban nevesített ún. alapvető jogok többsége (pl. élethez és emberi méltósághoz való jog, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága), kimaradt azonban néhány fontos és éppen pénzügyi tárgyú törvényekkel könnyen megsérthető alkotmányos jog.

Nem tudom, hogy így képzelték-e el a rendet azok, akik (fülke)forradalmi szavazatukkal hatalomra segítették az új kormányt. Tudták-e például, hogy a nemzeti tulajdon megerősítésének jelszavával az állam lopódzik majd vissza a gazdaság mind több szegmensébe? Sejtették-e, hogy az igazságos közteherviselés jegyében a kormány rablótámadást indít a magyar gazdaság nagy részét működtető külföldi cégek ellen, veszélybe sodorva sokak munkahelyét és a fejlődést segítő beruházásokat?

Nyolc pontot lengetett be két képviselő a bankok megregulázására, úgymond a devizahitelesek kínjainak enyhítésére. A közelgő önkormányzati választások tükrében igazán jó az ötlet: mibe kerül tovább keménykedni a mindenki által utált bankokkal? Lám, végül a bankadót is lenyelték, nemhogy az idén, de még jövőre is hajlandók fizetni, csak hagyják már őket békén.

Jaj annak a páciensnek, aki különleges betegségével vívja ki az orvosok figyelmét. Mert lehet, hogy príma doktori disszertáció kerekedhet belőle, de a gyógyulását mindez nem segíti elő, sőt. Neki az a jó, ha tudományosan érdektelen tucatbaja van, amit évtizedek óta rutinszerűen kezelnek átlagkórházak átlagorvosai. Aligha van beteg, aki az állatorvosi ló státusára vágyna, még ha ezzel ideig-óráig a figyelem középpontjába kerülhet is.

Az ember, pláne, ha pechjére közgazdász, csak kapkodja a fejét ennyi dilettantizmus láttán. Még a marha is tanul néhány áramütésből, csak a mi kormányunk nem tanul semmiből, pedig a papírforma szerint intelligens emberekből áll.

Nem tudom, hogy a 29 pontos gazdasági akciótervvel elénk tárt, jókora gordiuszi csomót hányan kötözték, csak azt lehet tudni, hogy alig 72 órát adtak rá maguknak. A kormány gazdasági terve azzal vált kibogozhatatlan csomóvá, hogy ugyanazt a pénzt költené el többször is, amit talán egyszer sem tud beszedni. Várhegyi Éva

Tartok tőle, hogy a devizahitelesek megsegítésének ügye csak egyike lesz azon csalódásoknak, melyeket az új kormány idéz elő a be nem váltott (mert nem beváltható) ígéreteivel. A mostantól kormányzó pártszövetség kampányában ugyan nem terhelte túl konkrétumokkal a választópolgárokat, kritikáival és szlogenjeivel azonban a háztartások és a vállalkozások helyzetének gyors és radikális javulását sugallta.

Már csak néhány hét, és új kezek kormányozzák országunk hajóját. Itt az idő, sulykolják egy ideje e kezekhez tartozó egyszólamú szájak - és ezzel nehéz is volna vitába szállni. Nyolc év valóban soknak bizonyult egyetlen kormánykoalíció számára: nemcsak az ország sínylette meg, de a koalíciót adó pártok is belerokkantak.

Az elmúlt másfél évben a világsajtóban mindennapossá váltak a horribilis állami pénzeket felemésztő bankmentésekről szóló hírek. A magyarázatokat is figyelemmel kísérő olvasó tudja: ezekre azért van szükség, mert a mentőöv hiányában elsüllyedő, a pénzügyi rendszer működése szempontjából fontos bankok az egész gazdaságot magukkal rántanák. A közgazdasági racionalitás ellenére sem könnyű azonban az adófizetőnek elfogadnia, hogy ekkora összegekkel (fejenként akár több százezer forintnyi euróval, dollárral, fonttal) támogatnak olyan cégeket, amelyek korábban haszonélvezői voltak a válsághoz vezető kormányzati és banki politikáknak.

Dúl Magyarországon a kártyacsata. Szociális kártya, antiszociális kártya, szolidáris kártya, dobálóznak a pró és kontra érveket sorolók. A kifejezések mind ugyanazt a pénzhelyettesítő plasztiklapot illetik, ami a kiagyalói szerint arra szolgál, hogy a szociális segélyeket ne lehessen tetszőlegesen felhasználni. Hogy az érintettek ne költhessék italra, cigarettára, félkarú rablóra, uzsorára. Mert hisz' ez a mi pénzünk, az adófizetőké, és ezért jogunk van megmondani, mire szánjuk. A monoki polgármester ötlete nyomán tavaly ősztől több településen - sokak szerint alkotmánysértő módon - bevezetett szociális kártya nemcsak az adófizető polgárok széles körének tetszését nyerte el, hanem - ettől nem függetlenül - a politikai pártok zömének támogatását is élvezi. Pedig, mint a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom alapítóinak cikkéből kiderül, alig 60-65 ezer ember (fejenként pár tízezer forintos) segélyéről van szó, ami elenyésző része a költségvetési kifizetéseknek (Az antiszociális kártya; Népszabadság, 2010. január 20.).

Amerikai mintára rögtön válaszolok: az, ami jó a Molnak. Vagy a Malévnek; s a sor folytatható. Vettem a (mai netvilágban nem nagy) fáradságot, és utánanéztem, hogyan is született az elhíresült mondás: "ami jó a General Motorsnak, az jó az országnak". Próbáltam felkészíteni magam arra a hamarosan eljövendő világra, amelyben a rút egyéni (profit)érdekek magasröptű közérdekké nemesülnek. Amikor a mindnyájunk ("az emberek") érdekeit képviselő állam átveszi a kizárólag a gonosz tőkések profitvágyát kielégítő piac szerepét a gazdaságban. Erre az ideára már a mai (és tegnapi) kormány is mutatott némi hajlandóságot, a holnapi viszont büszkén a zászlajára is tűzi.