Dacolni a világgal, szembeúszni az árral, az ám a férfias dolog! Európa kormányfői fogcsikorgatva, saját újraválasztási esélyüket kockáztatva az államadósság-válságok eszkalálódásának megakadályozása végett horribilis összegeket áldoznak bankjaik feltőkésítésére. Ezzel próbálják megmenteni a közös valutát, s vele azt a gazdasági és monetáris uniót, amivé - közös elhatározásukból és érdekükben - Európát formálták. A magyar kormányfő, akitől mint euró-ügyben outsidertől, momentán senki nem kért semmit, férfiasan beint nekik: tőle ugyan ne várják a "lomha tengeralattjáró" megreparálását! ' már úgyis eldöntötte, hogy a magyar "gyorsnaszádot" a hanyatló Nyugatról a felkelő nap irányába fordítja.
A csúcstalálkozóról hazatérő Orbán Viktor nem lett volna önmaga, ha kihagyja a ziccert, amit az euróövezeti bankok megerősítésére hozott döntés kínált. Most, amikor már mindannyiunk nadrágszíjának megszorításával tudja csak a magyar költségvetést egyensúlyközeli állapotba hozni, direkt jól jött, hogy demonstrálhatta, nemcsak itthon keménykedik. Nem és nem: a magyar emberek egy fityinget sem áldoznak a Nyugat megmentésére!
Orbán nyilván tanulmányozta az EBRD Life in Transition című, ránk nézve nem éppen hízelgő jelentését. A 30 átalakuló kelet-európai országban azonos metódus alapján 2010-ben végzett attitűdfelmérésből kiderült, hogy a magyar nem egy önfeláldozó típus. Az "önzés" (self-interest) mutatója alapján Magyarország a harmadik a sorban Románia és Örményország után. A mutatót arra a kérdésre adott válaszból kreálták, hogy mennyire vagyunk hajlandók olyan költségvetési kiadásra áldozni, amelynek mi magunk közvetlenül nem vagyunk haszonélvezői. A "nagylelkűség" (generosity) mutató alapján pedig egyenesen a legrosszabb helyezést kaptuk. Ennél arra kérdeztek rá, hogy jövedelmünk mekkora hányadáról vagyunk hajlandók lemondani valamely közösségi szolgáltatás (oktatás, egészségügy) javítása érdekében.
Orbán ösztönösen, pusztán a saját és szűk környezete jellemvonásaira építve is ezt az önző, a szolidaritás eszményét negligáló értékrendet veszi alapul kormányzása során: az adórendszer átalakításától kezdve a végtörlesztési törvényig bezárólag az erőseknek, gazdagoknak ad, és attól vesz el, akiknek jobb társadalmakban adni szoktak. A közszolgáltatás intézményrendszerét is inkább rombolja, mintsem működését javítaná. A tavalyi felmérés tükrözte értékrendünket viszont mintha átalakította volna Orbán fordított gondviselése; sok egyéb mellett bizonyára ezt is jelzi a "Nem tetszik a rendszer" szlogen sikere.
A választási eredményekben is jelentkező társadalmi átváltozásig azért még sokat kell aludnunk - már ha egyáltalán módot adnak rá az országot az ellehetetlenülésig elszigetelő kormánypolitikusok, akik úgy viselkednek, mint a kisfiú, aki az apjánál is erősebbnek próbálja láttatni magát. Hiszen milyen jó volna mindenkit legyőzni, mindenkinél hatalmasabbnak lenni! A fiúk többnyire már az óvodás- és iskoláskor szocializációja során kitapogatják valós hatalmuk határait. Aki nem, az előbb-utóbb pofára esik - legyen ez az ő baja. Aki közülük a miniszterelnökségig viszi, s egy egész országgal a hátán ütközik a falba, az viszont már elég sokak baja.
A valóságos gazdasági és politikai hatalommal szemben folytatott dacpolitikával a kormányfő nem csupán a saját mentális állapotát illetően vált ki rendre megütközést a nemzetközi színtereken - pedig már ez is elég megalázó a magyar állampolgárokra nézve. Nagyobb baj, hogy az országba vetett befektetői és politikusi bizalmat is megrendítette, és a korábban elért gazdasági és politikai eredményeket is erodálta. Ezt tükrözi az ország csődkockázatának megugrása, a magyar államkötvények befektetésre nem ajánlott, "bóvli" kategóriába történő leminősítésének növekvő esélye, a forint árfolyamának nagyfokú gyengülése, a külföldi tőke kiáramlása, és a banki hitelforrások apadása. Mindez nemcsak az államadósság finanszírozását drágítja meg (ami önmagában is épp elég baj), hanem a fejlődés alól is kihúzza a talajt: a gazdaságot egyenesen recesszióba taszítja, a társadalmat pedig szétzilálja.
A gyermeki erőfitogtatás mámorából kijózanodni szintén képtelen nemzetgazdasági miniszter a gyengeség jelét látná abban, ha IMF-hitel segítségével állítaná meg az ország falnak ütközését. Ezért inkább új lendülettel folytatja menetelését a zsákutcás útvonalon. "Új hitelrendszert" akar kidolgozni, hogy ellensúlyozza a külföldi tulajdonú anyabankok forráskivonását. Azt elfelejti megemlíteni, hogy a hosszú évek dinamikus növekedése (és az ahhoz szükséges tőke- és forrásellátás) helyett a lassú kivonulást választó újfajta banki politikákhoz éppen a kormány adta meg a döntő lökést a tőkevesztést előidéző bankadóval és végtörlesztéssel.
Ha a nemzetközi közvélemény mind határozottabb jelzései nem elégségesek ahhoz, hogy kijózanítsák a magyar kormányfőt és a gazdaságpolitika alakításáért felelős hű fegyverhordozóját, legalább hazai támogatóik intéseire felfigyelhetnének. Például Demján Sándoréra, aki bár a kormányfő liblingjének számító takarékszövetkezetek képviselője, maga intette mérsékletre azokat az álmodozókat (köztük magát a bankfelügyelet vezetőjét), akik a szövetkezeti kisbankoktól várják, hogy kiszabadítsák a magyar népet a devizahitelek okozta "adósrabszolgaságból". Demján arra szólította fel a szövetkezeteket, hogy bármennyire csábító üzletszerzési lehetőség is forinthiteleket nyújtani a konkurens bankok devizahiteleinek kiváltásához, azért csak maradjanak óvatosak, és ne kockáztassák saját betéteseik pénzét.
Valaki vagy politikus, vagy üzletember - Demján meghasonlása is azt mutatja, a kettő egyszerre nem megy. Abból sem sülhet ki sok jó, ha a kormány állami feladatként, az üzleti szereplők érdekei ellenében próbálja megszervezni a gazdaság hitelellátását. Elgondolni is rossz, hová vezethet a Matolcsy György által tervbe vett "új hitelrendszer". A hitelpénz teremtéséhez autonóm jegybankra és jól működő, tőkeerős, a betétesek és hitelezők bizalmát élvező üzleti bankok hálózatára van szükség; ez a rendszer hozza létre a gazdasági fejlődéshez szükséges multiplikátor-hatást, amelynek révén egységnyi pénzből többegységnyi hitel nyújtható. Ha az új hitelrendszert a jegybank "megerőszakolásával", valamint az "echte magyar" pénzintézetek támogatásával, új állami bank kreálásával és a hitelellátásban döntő szerepet játszó külföldi bankok további diszkriminálásával hoznák létre, akkor nemhogy több hitel nem teremtődne, hanem a meglévők kivonása is felgyorsulna, amivel végképp ellehetetlenülne a gazdaság működése, a fejlődésről nem is beszélve.
Megnyugtatóbb volna, ha inkább hagynák normálisan működni a régit.
