A rendszerváltás előtt csak Románia (1975), Magyarország (1982) és Lengyelország (1986) csatlakozhatott a valutaalaphoz. Az 1967-es "kiugrási" kísérletünk még hamvába holt: némi hezitálás után a Szovjetunió, a finanszírozási terheket is magára vállalva, visszaterelte országunkat a KGST keretei közé. Elvégre a tagállamnak szükség esetén pénzügyi segítséget nyújtó IMF is felfogható egyfajta "kölcsönös gazdasági segítség tanácsának" - nyilván emiatt titulálta Orbán Viktor pökhendien "a mi saját bankunknak", amikor rádöbbent arra, hogy védőhálója nélkül finanszírozhatatlanná válik az ország.
Akár az is megtörténhetett volna, hogy az IMF vezetője a magyar csatlakozás 30. évfordulóján mondja el korszakos beszédét, amely még a valutaalapot kipateroló Matolcsy Györgyöt is arra ragadtatta, hogy "nagyon okos közgazdásznak" titulálja őt. Christine Lagarde azonban nem május 6-án és nem az elsorvasztásra ítélt budapesti Corvinuson tette közzé üzenetét, hanem egy nappal később a Zürichi Egyetemen, Svájc IMF-taggá válásának 20. évfordulóján. Az elmúlt két év fényében persze nem lepődhetünk meg azon, hogy Magyarország csatlakozási évfordulóját nemhogy ünneplésre, de még említésre méltónak sem tartották a felek.
Mitől szépült meg hirtelen Matolcsy szemében a korábban mumusként emlegetett szervezet? Attól, hogy új hangot ütött meg a növekedés és a megszorítások viszonyában: olyan stratégia kidolgozására ösztökélte a kormányokat, amely egyaránt szolgálja az egyensúlyt és a növekedést, a jelent és a jövőt. De hiszen mi is pont ezt tesszük - kiáltott fel a magyar miniszter -, mi sem akarjuk a növekedést megszorításokkal agyonütni!
Megnyugtató volna, ha valóban közeledne egymáshoz a valutaalap és a magyar kormány álláspontja a kívánatos gazdaságpolitikáról, hiszen nélküle nem jöhet létre a megállapodás. Ám e közeledésnek egyelőre kevés jele van. Mert igaz ugyan, hogy Lagarde a növekedés fékjének minősítette a költségvetési megszorításokat, és ezért azt tanácsolta, hogy inkább a meghirdetett fiskális eszközökhöz, mint a konkrét célszámokhoz ragaszkodjanak a kormányok, de azt nem mondta, hogy feladható az egyensúly helyreállítása. Sőt, beszédében arra is utalt, hogy az erős piaci nyomás alatt álló országoknak nincs más választásuk, mint a megszorítások folytatása. Ezt persze a mi kormányunk is tudja - és teszi is, csak éppen nem nevezi nevén a gyereket.
A baj inkább az, hogy szabadságharcos intézkedéseivel a magyar kormány maga is gátolja a gazdaság beindulását. Lagarde a növekedés egyik sajnálatos fékjeként a bankok megcsappant hitelezési képességét jelölte meg. Mit tesz erre a magyar kormány? Újabb adóval sújtja a bankszektort! Az eddigi kirótt 130 milliárd forint helyett jövőre ennek másfélszeresét kell fizetniük: 65 milliárdot továbbra is különadóként, 130-at pedig tranzakciós illeték címen. Az itteni leányaikból már eddig is több ezer milliárd forintnyi devizaforrást kivonó külföldi anyabankok hadd vigyék el a maradékot is! Magyar cégnek magyar hitelt! A lemarkecolt multik szűkülő hitelkínálatát Matolcsy a magyar bankok feltőkésítésével pótolná. Az MFB már eddig is 120 milliárd forint állami tőkejuttatást kapott - csaknem annyit, amennyit egy év alatt bankadóként beszedett a kormány.
Amúgy megértem Matolcsy lelkesedését azért, hogy a "nagyon okos" IMF-vezér a növekedésösztönző lépésekre biztatja a kormányokat, s ennek fejében elnézőbb a költségvetési fegyelem megsértésével szemben. Ha van ország, amely súlyos növekedési deficittől szenved, az éppen a miénk. Magyarország nemrég frissített konvergenciaprogramját nyugodtan nevezhetjük divergenciaprogramnak, hiszen a gazdasági felzárkózás helyett a leszakadás stratégiáját kínálja. Az idei stagnálást követő jövő évi 1,6 százalékos, majd a későbbi 2,5 százalék körüli éves növekedési ütemek bebetonoznak bennünket az európai mezőny egyik legrosszabb helyén, ahová - egymást követő kormányaink szívós munkájával - sikerült ledolgozni magunkat.
Az IMF statisztikája szerint a vásárlóerő-paritáson mért, ezért összehasonlítható egy főre jutó bruttó hazai termék alapján Magyarország a maga 24 ezer eurójával már nemcsak Csehországtól, Szlovéniától és Szlovákiától (31 ezer euró!) marad el, hanem Lengyelországtól is (28 ezer euró), és a várható növekedési különbségek mellett Bulgária és Románia (ma 19, illetve 17 ezer euró) is gyorsan felzárkózhat hozzánk. Ha a mi gazdaságunk csupán annyival nő, mint a gazdagabb nyugat-európai országoké (márpedig most ilyenek a kilátások), akkor nemhogy csökkenne, de tovább nő a lemaradásunk, hiszen a fejenként 30-50 ezer euró GDP-t létrehozó országokban egyszázalékos növekedés 300-500 eurót hoz a konyhára, míg ugyanekkora növekedés Magyarországon csupán 240-et.
A frissített Széll Kálmán-tervből az is kiderül, hogy nálunk a megszorítások a fogyasztáshoz hasonló mértékben érintik a beruházásokat is, vagyis - a Matolcsy által piedesztálra emelt Lagarde asszony intelmei ellenére - a túléléshez szükséges konszolidációhoz nem társul a jövő szempontjából fontos növekedés. A beruházások a jelentős visszaesést követően a kormányzati prognózis szerint is csak 2014-ben indulnak be, ami önmagában is minősíti a növekedés belső forrásait adócsökkentéssel (egykulcsos szja, társasági adó megfelezése) serkenteni kívánó, a tőkebeáramlást azonban külföldellenes magatartással fékező, s a minimálbér-emeléssel még a versenyképességet és a foglalkoztatást is rontó gazdaságpolitikát.
A kudarc nyílt beismerése még várat magára, s ez egyaránt gátolja a gazdaságpolitikai korrekciót és a hitelmegállapodás létrejöttét. Az utóbbi nélkül a magyar kormánynak tetsző és az IMF-vezér által is javasolt "támogató" monetáris politikára is hiába várnánk, hiszen a befektetői bizalom nélkül nem csökkenthető a kamat. (Ha a kormánydelegáltak uralta Monetáris Tanács mégis megtenné ezt, csak saját hitelességét járatná le, s a piaci kamatok még nőnének is.) A mai kamatszint mellett sem az adósságok apadására, sem a gazdaság élénkülésére nincs remény.
A "mi bankunk", az IMF viszont csak akkor kölcsönöz nekünk a piaci bizalmat helyreállító hitelességet, ha a magyar kormány megteremti a hitelszerződés előfeltételeit (köztük az MNB függetlenségét), és szándéklevélben vázolja fel a fenntartható növekedési pályát biztosító, konkrét intézkedéseket tartalmazó programját. Orbán csak nevetségessé teszi magát, amikor a gazdasági ereje és pénzügyi hozzájárulása alapján félszázalékos szavazati aránnyal rendelkező ország miniszterelnökeként figyelmezteti hitelnyújtási kötelességére a 188 tagállam pénzén és kontrollja alatt működő szervezetet. Úgy látszik, az egér-elefánt viccek hiányoznak a műveltségéből.
