Az Onkológiai Intézet új szárnyának avatásán például bizonyára nem viccnek szánta azt az állítását, hogy a kormány szakított az eladósodás önpusztító betegségével, visszaállította "a magyar állam pénzügyeinek harmóniáját", és munkát adott sok embernek (MTI, május 24.). Meg nyilván azt is komolyan gondolja, hogy az IMF-fel és az Európai Bizottsággal folytatott tárgyalásai során a kormány "a nemzeti érdekeket óvó tárgyalási folyamatot választott" (MTI, május 29.).
Publicisztikájában is annak a meggyőződésének ad hangot a miniszter, hogy a gazdasági szabadságharcnak messze több a hozadéka, mint a vesztesége. Szerinte a meghozott intézkedések már eddig is négyszer többet hoztak, mint amennyibe kerültek - s hol van még a hosszú távon várható sokkal több haszon? Állítása igazolásával adós marad Matolcsy, így csak találgathatjuk, hogy kormányzásuk kétéves mérlegében vajon hová könyvelte a romló forintárfolyamot, a jócskán megemelkedő kamatfelárat, továbbá az állam, a vállalatok és a háztartások mindezek hatására dráguló finanszírozását. Gondolom, kreatív könyveléssel a szokásostól eltérő oldalra. Ugyanazon számok alapján a jegybankelnök egészen más eredményre jutott: szerinte az IMF-megállapodásnak a "szabadságharc" miatti minimum háromnegyed éves csúszása a magasabb kamatok miatt 200-300 milliárd forintos többletkiadást jelent az államkasszának.
Matolcsynak ahhoz, hogy kellő kreativitással javítsa életünket, kék színű környezetre van szüksége, mert az aktivizálja a megvilágosodást hozó jobb agyféltekét. Nekünk viszont rózsaszín szemüvegre van szükségünk ahhoz, hogy állításait igaznak lássuk. Olyanra, amely a csökkenést növekedésre varázsolja, és viszont: a gazdaság zsugorodását gyarapodásra, az államadósság emelkedését süllyedésre, miközben a foglalkoztatás stagnálását is bővülésnek láttatja. Olyan "kreatív" látásmód is elkelne, amellyel a gazdasági leszakadás és nemzetközi elszigetelődés politikája kudarc helyett sikernek tűnik fel. Kreatív kormányhoz kreatív nemzet kell, hogy legalább az érzület szintjén létrejöjjön az összhang. Máskülönben vagy mi frusztrálódunk, vagy az ötletgyáros miniszter; s minthogy az ő hitét semmi meg nem rendítheti, csak mi lehetünk a hunyók.
Persze máshogy is szemlélhetjük a dolgokat. Például, bármennyire sulykolja is a nemzetgazdasági miniszter, nem kell készpénznek vennünk, hogy jobb féltekés agytornája gyökeresen új megoldásokat hozott. Hiszen a gazdaság felemelését szolgáló (bár eddig terméketlennek bizonyult) ötletei korántsem mondhatók eredetinek: az innen-onnan vett, másutt is használatos módszerek egyediségét valójában az összerakásuk során tanúsított, a pénzügyekért és a gazdaságért felelős miniszterek körében szokatlan amatörizmus adja. A büszkén vállalt unortodoxia egész egyszerűen a koherencia, a kiszámíthatóság és a jogbiztonság hiányát, valamint a (bal agyféltekéhez köthető) analitikus gondolkodás nélkülözését és a hatásvizsgálatok elbliccelését jelenti. Ami a gazdaságpolitikában nem erény, miként a miniszter állítja, hanem méretes felelőtlenség: tízmillió ember sorsának a semmibevétele!
Bevált elemek nem szokványos összehordásához igazán nem kell sok: elég egy kis alkoholmámoros ellazulás, és már eredetinek vélhetjük magunkat. A Matolcsy-féle gazdaságpolitikában, ha annak nevezhetjük egyáltalán, szabad asszociációban váltakoznak a keresletélénkítő és kínálatösztönző, a tőkét vonzó és taszító, a foglalkoztatást gátló és serkentő modulok. A mámoros lazaságban fogant intézkedések eddig csak a kiszámíthatatlanságot és a bizonytalanságot növelték, a lila ködben kirajzolódó rózsaszín jövőkép pedig leginkább a Gulácsy-festményen látható ópiumszívó álmát idézi föl.
Kreatívnak mondott ötletelés jellemzi az adópolitikát is. Nem sok eredetiségre volt szükség annak felismeréséhez, hogy onnan lehet adót szedni, ahol pénz van, némi kreativitás legfeljebb ahhoz kellett, hogy a leginkább megpumpolható szektorokban kivetett különadókat válságadóknak nevezzék el. No meg ahhoz is kellett Matolcsy jobb agyféltekéje, hogy kiötölje: ha az átmenetinek szánt válságadókat nem lehet a végtelenségig fenntartani, akkor más néven és más módon kell beszedni őket - de lehetőleg ugyanazoktól. Így született meg a távközlési adó, a biztosítási adó és a pénzügyi tranzakciós illeték az ágazati különadók helyett. Vagy mellett, mint a bankok esetében - bár ehhez nem kreativitás kellett, hanem pofátlanság.
A magyar kormány kreativitása leginkább a felelősség áthárításában mutatkozik meg. Orbán Viktor azzal indokolta, hogy az eredetileg legfeljebb három évre kivetett válságadókat állandó adókká alakítják át, hogy Brüsszelben nem voltak képesek az eurózóna válságának sikeres kezelésére (InfoRádió, május 29.). Ilyen egyszerű a dolog: ha a kormányzati ciklus fele sem volt elég arra, hogy a pökhendi ígéretekre hajazva (lásd egymillió új munkahely) pozitív fordulatot vegyen a magyar gazdaság, azért kizárólag mások a felelősek. A balhét sem mi visszük el, ígéri a kormányfő, hanem a multik, hiszen az éles versenyben sem a telefonadót, sem a biztosítási, sem a tranzakciós adót nem tudják majd a fogyasztókra hárítani. Már hogyne tudnák: a távközlési cégek máris SMS-ben értesítették ügyfeleiket a "jelentősen nagyobb adóteher" miatti tarifamódosulásról.
Ezeknél az adóknál egyébként nem is az a fő kérdés, amit a kormány kommunikál, hogy ti. az érintett cégek vagy "az emberek" fizetik-e meg, hiszen így vagy úgy, mindenképp őket terheli, hanem az, hogy milyen tartós hatásai lesznek a gazdaságra. Attól, hogy szétterülnek a fogyasztókra, akár még jó adók is lehetnek, mint ahogy az áfát sem tekinthetjük rossz adónak pusztán azért, mert a társadalom minden tagja fizeti. Az érdemi kérdés az, hogy adott költségvetési bevétel milyen adóstruktúrában gátolja a legkevésbé a gazdaság fejlődését? A kivételesen (?) nem a Fidesz, hanem a Jobbik képviselőjének indítványa alapján felére csökkentett mértékkel és plafonnal elfogadott telefonadó talán nem rendíti meg a világot. A pénzügyi tranzakciós illeték már veszélyesebbnek látszik. Mivel más országokban nem a pénzforgalomra általában, hanem a spekulatív pénzügyi műveletekre próbálnak hasonló elnevezésű adót kivetni, a külföldi bankok számára "partiképes" vállalatokat kiűzheti a hazai pénzügyi piacról. A legjobb kuncsaftok elvesztése tovább erodálja a magyar bankszektor jövedelmét, és szűkíti a gazdaság fejlődéséhez szükséges hitelforrásokat. Jókora adag ópium kell majd a magyar választópolgároknak, hogy a tartós recessziót fellendülésnek lássák.
