Nincs új a nap alatt. Körforgásban van minden: amiről azt hittük, hogy már a letűnt világ része, hirtelen fölbukkan, s újra helyet kér magának. A kamatplafontól 1989-ben vettünk fájó búcsút, de 2007-től időről időre megint napirendre került a bevezetése. Most éppen Orbán Viktor vetette föl "országvédelmi tervének" parlamenti expozéjában, rögtön az uzsorások elleni hajtóvadászat meghirdetését követően, hogy 30 százalékban korlátoznák a teljes hiteldíj mutatóját, a THM-et. Mintha csak összefüggne a kettő. Mintha a pénzügyi szolgáltatók eddig is szabályozott módon számított, bár esetenként valóban indokolatlanul magas hiteldíjai azonosak lennének az eddig is illegalitásban működő uzsorások horribilis kamataival.
Ezzel az összemosással vagy 300 évet léptünk vissza. Az 1715. évi LI. törvénycikk mondta ki, hogy "az uzsorás gonoszság s fösvénység megszüntetése végett tehát, ő felsége jóságos helybenhagyásával, megállapitották: hogy mostantól jövőre, senkinek se legyen szabad pénzeit, évenkint fizetendő hat száztólit (értsd: hat százalékot - V. É.) tulhaladó kamatra kölcsönadni s a már kölcsönadottakat ezen felül künnhagyni".
A rendszerváltást követően egy darabig egész jól megvoltunk kamatplafon nélkül. Betétesként örülhettünk, hogy öt százalék feletti kamatokat is kaphatunk, hitelt felvenni pedig úgysem igen volt módunk. Csak a fogyasztói hitelezés gyors felfutását követően, 2007 őszén vetődött fel annak gondolata, hogy a jogszerűen kiköthető kamat felső határát - abszolút értékben vagy a jegybanki alapkamat függvényében - az éves költségvetési törvényben határozzák meg. Az ötlet gazdái ezzel vélték meggátolhatónak, hogy a túlfűtött lakossági hitelkereslet - elég erős banki verseny és kielégítő pénzügyi kultúra hiányában - magasra röpítse a kamatokat.
A hitelszerződést a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékegyensúlyának feltűnő megbomlására hivatkozva a polgári jog alapján lehetett megtámadni, az uzsora-bűncselekmény fogalmát csak 2008-ban hozták vissza a büntető törvénykönyvbe. A legális pénzügyi szolgáltatókra azonban végül mégsem írtak elő kamatplafont, mivel még az igazságügyi tárca is ellene érvelt, mondván: árfelhajtó hatású lenne, ha a THM felső határát törvényben rögzítenék. A másik ellenérv az volt, hogy minden eset eltér egymástól, ezért jobb, ha jogviták esetén a bíróság egyedileg mérlegeli a túl magas kamatok ügyét. Mások úgy vélték, hogy plafon helyett a kamatokra rakódó költségeket kellene jobban szabályozni, az átláthatóságukat növelni.
Miért okoz gondot a THM-plafon megszabása? A mutató magába foglalja a hitelszerződés kapcsán fizetendő összes díjat (kamatot, díjat, költséget, jutalékot, adót), valamint a hitelhez kapcsolódó járulékos szolgáltatások ismert költségeit. A THM a hitel teljes díjának aránya a hitel teljes összegéhez, éves százalékában kifejezve. Ebből következik, hogy minél rövidebb a hitel futamideje, annál magasabbra lökik a mutató értékét a hitelnyújtáshoz kapcsolódó egyszeri költségek (a hitelbírálat díja vagy a szerződéskötéssel járó egyéb költségek, mint az ingatlan értékbecslése vagy a hitelközvetítő díja), hiszen ezek akkor is csak egyszer merülnek föl, ha 20 évre nyújtják a hitelt, és akkor is, ha fél évre.
Orbán Viktornak az ilyesmi persze nem okoz gondot. ' nyíltan kimondta: legyen a plafon generálisan 30 százalék! Igaz, a javaslat még ma sincs a parlament asztalán, holott mostanában egy hét is elegendő szokott lenni "országvédelmi" törvények megalkotására. Az uzsora-bűncselekmény vétségének kiterjesztésére, a kiszabható büntetés növelésére vonatkozó törvényjavaslatot valóban példás gyorsasággal benyújtották, ám a kamatok megregulázása még várat magára.
Talán nem is véletlen. Bár a világon sok helyütt alkalmaznak kamatplafont, nálunk a helyzet fölöttébb kényes, hiszen a legális pénzügyi szolgáltatókra felállított korlát az uzsorások karjába röpítheti az érdeküket felmérni és érvényesíteni nehezen tudókat, szorultságukban bármilyen áron kölcsönt keresőket. Az uzsorást épp azért oly nehéz elkapni, mert a rablóval ellentétben többnyire nem erőszakkal, hanem áldozata beleegyezésével követi el a bűncselekményt. A kamatplafon bevezetése aligha szolgálja az uzsorások elleni fellépést, hiszen ők ritkán számítanak THM-et. Viszont egy rosszul meghatározott plafon még árthat is az ügynek.
Például akkor, ha abszolút összegben limitálják a THM-et, miként a kormányfő tenné. Egy olyan gazdaságban, ahol a kamatok a piacon formálódnak, és ezektől még a jegybanki alapkamat se nagyon térhet el, nem túl épületes konkrét értéket megadni plafonként. És pláne ésszerűtlen a különböző típusú és futamidejű kölcsönökre azonos plafont megszabni, hiszen a rövid lejáratú hiteleknél az egyszeri költségek, a fedezet nélkülieknél pedig az ügyfélkockázat nyomja föl a THM-et. Nem véletlen, hogy a nyugat-európai gyakorlatban a piacon kialakult THM-ek átlagértékeinek arányában határozzák meg hiteltípusonként a plafonokat. Ez merőben más filozófia, hiszen így nem zárják ki a rendszerből eleve a piac értékítéletét, hanem csupán a kiugró eseteket szűrik ki.
Nálunk persze magával a piaccal is gond van. A gyenge versenyre és a bankok erőfölényére hivatkozva állt elő az LMP is az európai gyakorlattól eltérő törvényjavaslatával. Igaz, ez nem a 30 százalékot is gyakran meghaladó, többnyire pár hónapra vagy évre adott áruvásárlási és személyi kölcsönökre vonatkozna, hanem a hosszú lejáratú, ingatlanfedezetű jelzálogjoghitelekre, amelyeknél épp az a probléma, hogy a futamidő alatt többször is módosítható a kamat. Ezt kötnék az aktuális bankközi pénzpiaci referenciakamatokhoz (Bubor, Euribor, CHF Libor), ami rendben is volna. Azonban az erre rakódó kamatfelárat, amely az ügyfélkockázatot és egyéb költségeket is tartalmazza, ők is abszolút számban (öt százalékpontban) limitálnák, vagyis a kamatnak ezt az elemét kivonnák a piaci hatások alól. Ennél életszerűbb megoldás volna, ha a kamatfelár plafonja nem egy generálisan rögzített érték, hanem a szerződéskötéskor érvényes, tehát még az ügyfél beleegyezésével kialakított felár volna. Ezzel is meg lehetne gátolni az adós kárára történő, a forrásköltségek változásával nem indokolható kamatmódosítást, amely a hazai banki gyakorlatnak valóban komoly problémája.
A piac torzulásai miatt elfutó árakat szerintem nem kőbe vésett limitekkel lehet tartósan orvosolni, hanem a torzulásokat kiküszöbölő versenyszabályozással és a (mégis) fennmaradó erőfölény okozta hátrányokat mérséklő, de mindkét fél érdekére tekintettel lévő fogyasztóvédelemmel. Ez nemcsak a THM-ekre igaz, hanem a közüzemi díjakra is, amelyek befagyasztását szintén belengette gondoskodó kormányfőnk. A hatóságilag megszabott árak és kamatok alkalmatlanok a piaci erőfölények megszüntetésére, viszont nagyon is alkalmasak a hiány előidézésre és a szürke-fekete gazdaság felvirágoztatására. Aki felnőttként érte meg a rendszerváltást, az tudja, miről beszélek. A kormányfő is.
