Várhegyi Éva: Ekotrip

Csapdából kudarcba

Egotrip

A múlt héten több ízben is szembesülnöm kellett azzal a (manapság sajnos már nem ritka) érzéssel, hogy fölöttébb rövidlátó és felelőtlen kormányokkal sújtott országban élek. Az IMF- EU-hitelmegállapodás előkészületének - a magyar partról nézve - mindinkább tragédiába hajló bohózatától eltekintve is két ügyben rajzolódott ki nemzetközi összevetésben kirívó mértékű impotenciánk.

Voltaképp ugyanazon ügy, a lakossági devizaadósság két végéről van szó - az adósságcsapda keletkezéséről és az abból esedékes kiszabadítás kudarcáról.

A Szabadság és Reform Intézet konferenciáján délszláv és magyar jegybankárok és üzleti bankárok tartottak előadásokat a lakossági devizahitelezés kelet-közép-európai tapasztalatairól. A különböző megközelítésű előadások egy ponton értek össze: a legsúlyosabb helyzet Magyarországon alakult ki. És nem valamiféle ősi átok miatt, hanem azért, mert a kormányzati és jegybanki politikák rossz együttese miatt itt vált a leginkább vonzóvá olyan pénznemben eladósodni, amellyel nem rendelkezünk, továbbá a kormányok és pénzügyi hatóságok itt tettek a legkevesebbet azért, hogy meggátolják az adósságcsapda szélesedését és mélyülését. A fegyelmezett fiskális politikájú országokban (Csehország, Szlovákia) nem volt olyan kamatkülönbözet, ami miatt megérte volna devizában eladósodni. A volt jugoszláv köztársaságokban a háztartások főként a nálunk elterjedt svájci franknál kisebb kockázatú euróban adósodtak el, miközben megtakarításaik nagy részét is euróban tartják. Szerbiában, Romániában, Lengyelországban a felügyelő hatóságok idejekorán felléptek a devizahitelek elfutásának fékezéséért; például a bankoknak előírt nagyobb tőke- és tartalékkövetelménnyel drágították meg őket. Itthon a bajt néhány magyar unikum is növelte: elburjánzott a szabad felhasználású (fogyasztásra költhető) jelzáloghitel; a bankok a hitelnyújtásnál nem nézték az adós jövedelmi helyzetét, viszont utólag módosították a hitel árát.

Az előadók főként a devizaadósság kialakulásával foglalkoztak, az adósságkezelési kísérletek értékelésére már nem maradt idő. Kormányunk ez irányú tevékenységét csupán sajnálkozó, lemondó legyintéssel minősítették, feltételezve, hogy a magyar hallgatóság tisztában van az intézkedések kétes eredményével.

Azoknak, akik kételkednek abban, hogy a lakossági adósságválságot jobban is lehetett volna kezelni, mint ahogy azt a magyar kormány tette, az IMF múlt héten közzétett tanulmánya nyújt fogódzót. A különféle válságokban (a mostani "nagy recesszió" mellett az 1929–33-as "nagy válság" és a 90-es évek bankválságai), illetve különböző országokban (az USA-ban, Izlandon, Kolumbiában és Magyarországon, valamint a skandináv államokban) alkalmazott adósságkezelő programokat összehasonlító elemzés a végtörlesztés sajátos magyar módszerét negatív példaként említi, mivel úgy sodorta veszélybe a pénzügyi rendszert, hogy közben a kívánt gazdasági célkitűzéseket sem érte el. A bankokra kényszerített veszteségleírás meggyengítette a hitelezőképességüket, ami tovább mélyíti a válságot, miközben az érintettekkel nem egyeztetett, a szerződéseket visszamenőleg módosító program az általános befektetői bizalmat is aláásta. Holott, állapítják meg konklúziójukban a szerzők, a lakossági hitelállomány leépítésének időszakában éppen a bankszektor tőkeerejének növelésére volna szükség, hogy ne jöjjön létre általános hitelszűke.

Az elemzés szerint súlyos következménye van annak, ha a lakosság teherviselő képességéhez túlméretezett adósságot nem kezeli megfelelően a kormány. A háztartások nagyfokú eladósodása a kereslet visszaesésén és a bankok hitelezőképességének csökkenésén keresztül ugyanis eleve súlyosbítja a válság hatására fellépő gazdasági recessziót és lakásárcsökkenést. Jól tervezett és kivitelezett adósságrendező programok (mint amilyeneket a 30-as évek Amerikájában, a 90-es évek skandináv államaiban és a mai Izlandon alkalmaztak) viszonylag szerény költséggel mérsékelhetik a hitelleépülés negatív gazdasági hatását. A félresikerült programok azonban inkább súlyosbítják, mintsem orvosolnák a bajokat. Például azzal, hogy - mint a végtörlesztéses magyar programban - a tehetős rétegeket szabadítják meg adósságuk terhétől, miközben a fogyasztásuk növelésére inkább hajlandó szegényebb rétegek tovább nyögik azt, s így nem tudják többletvásárlásukkal élénkíteni a gazdaságot. Vagy azzal, hogy - mint a 90-es években a kolumbiai és a mai magyar programban - a tőkéjében meggyengült bankszektorra oktrojálták az adósságkönnyítés összes terhét, amely ezért hitelszűkítéssel fékezi a kilábalást a válságból.

Az IMF tanulmánya éppen csak megemlíti, de nem elemzi a magyar kormány és a bankszövetség decemberi megállapodására épülő legújabb devizahiteles csomagot. Megtette ezt helyette az Európai Központi Bank, amelynek hivatalból kellene előzetesen állást foglalnia a pénzügyi stabilitást érintő minden intézkedésről - már ha időben megkapná a vonatkozó tervezeteket (ami mostanában nem jellemző). Most is csak utólag véleményezhette a márciusban elfogadott törvényt, amely az árfolyamrögzítés újraszabása mellett lehetőséget ad a 90 napon túli késedelmet szenvedett hitelek forintra váltására és részleges elengedésére. Az új módszereket a korábban kifogásolt végtörlesztésnél kedvezőbbnek ítéli meg ugyan az EKB, de azért felhívja a figyelmet arra, hogy a piaci viszonyoktól ötéves időtávra elszakított törlesztési árfolyam gyengíti az adósok kockázattudatosságát, és ezzel a program lejártakor veszélyezteti a pénzügyi stabilitást.

A magyar társadalmat és gazdaságot gúzsba kötő devizahitelek különböző aspektusú elemzései egyöntetűen lesújtó képet mutatnak: nemcsak a probléma előidézésében jártak élen a magyar kormányok, de a kialakult súlyos helyzet kezelésében is ők mutatják a legkisebb hozzáértést, holott a pozitív példákból akár okulhattak is volna. Nem öröm a történelmi példatárak negatív hősévé válni. Megérthető, bár el nem fogadható, ha saját inkompetenciájuk felelősségét hárító vezetőink ezt is a nemzetet sújtó sorscsapásként interpretálják.

Pedig egy szinttel (és egy nagyságrenddel) még feljebb is léphetünk: ahogy a lakossági svájcifrank-hitelek problémáját képtelen orvosolni a kormány, úgy mutat kudarcot az ország adósságának csökkentésére tett kísérlete is. A két kudarc - miként a kettős csapda is - részben összefügg egymással. De csak részben. A háztartások eladósodása értelemszerűen növelte az ország adósságát, és az előbbi sikertelen leépítése gátolta az utóbbiét. A közvetlen kapcsolatnál is fontosabb azonban a közös mögöttes ok: az elhibázott és hiteltelen gazdaságpolitika, amely a forintárfolyam gyengülésén és a megugrott csődkockázat miatt emelkedő kamatfelárakon keresztül mindkét adósságot felduzzasztja, miközben egyaránt erodálja a bankok és az állam finanszírozásának forrásait: a háztartások megtakarításait. A kettős csapdából kiutat nyújtó új politikának pedig még a körvonalai se látszódnak.

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.