Ilyesféle alkudozásra lehet számítani, ha valóra válik kormányunk legújabb unortodox pénzügyi ötlete, és az isztambuli kötvénypiacon megjelennek az első, török lírában kibocsátott magyar állampapírok. Hátha törököt lehet fogni velük. Ha, mondjuk, a helyi vásárló nem tudja, hogy a magyar kormány adósságát még a törökénél is kockázatosabbnak ítélik meg a hitelminősítők. A Moody's például nemrégiben javította a török állam kockázati besorolását, méghozzá a további javulást valószínűsítő pozitív kilátással, miközben a hasonló osztályzatú magyar esetében a romlásnak ad nagyobb esélyt. Az államcsőd kockázatának piaci megítélése még rondább képet mutat: az ötéves lejáratú magyar államkötvényekre az idén 2,5-4 százalékponttal magasabb hozamot kellett biztosítani, mint a törökre.
Nem mese az, gyermek - mondaná Arany János a fenti alkudozásra is, hiszen egy isztambuli brókerház bankárát idézve adta hírül a Reuters, hogy a magyar kormány török lírában jegyzett kötvényt készül kibocsátani. Miközben a kormány egyik fele az IMF és az Európai Bizottság delegációival tárgyal, a másik fele suttyomban a keleti kapcsolatokat építgeti. Mintha a miniszterelnökünk két vasat tartana a tűzbe: ha mégsem sikerül megállapodnia a Nyugattal (ami csak rajta múlik, hiszen a feltételek már jó ideje ismertek), akkor jöhet a B terv, a mind többet hangoztatott keleti nyitás. Kerül, amibe kerül. Akár ha a demokráciába is - üzente meg Orbán Viktor Tusnádfürdőről.
Miért baj, ha gondos kormányfőnk minden eshetőségre felkészül? Hiszen az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) éves tervében is benne van, hogy a 4 milliárd eurónyi, idén lejáró devizaadósság megújítása piaci forrásbevonással történik. Miért látszik mégis veszedelmesnek az ötlet, hogy török lírában és azerbajdzsáni manatban jegyzett kötvények kibocsátásával finanszírozza magát a magyar állam?
Legfőképp azért, mert az IMF-EU-tárgyalások idejére időzített előkészületek a nemzetközi kötvénykibocsátások terén eleddig ismeretlen piacokon azt a látszatot keltik, mintha a magyar kormányfő nem is akarna megállapodni e szervezetekkel. Mintha arra készülne (amiről egyébként folyton beszél is), hogy kivezeti az országot a dekadens Nyugatból, és a prosperáló Keletbe integrálja. A magyar gazdaságpolitika hitelességét erősítő megállapodást követően ugyanis a kormány a már bevált piacokon és valutákban kisebb kockázat mellett, ezért valószínűleg olcsóbban újíthatná meg a lejáró devizaadósságot, ha az valóban szükségessé válik. A hitelmegállapodást követően esetleg kisebb devizatartalékkal is fenntartható a befektetők bizalma - feltéve, hogy a megtakarítások növekedése (és nem pénznyomtatás!) ellentételezi a tartalékszint süllyedését. Átmenetileg, a befektetői bizalom helyreállításáig a készenléti hitelkeretből is áthidalható a devizahiány.
Még ha nem vesszük is a Nyugattal való szakítás baljós előjelének a keleti kötvénykibocsátás előkészületeit, akkor sem lehetünk nyugodtak, hiszen az ötlet pénzügyi szempontból sem megnyerő. Mondhatni: nem az a baj vele, hogy unortodox, hanem az, hogy unintelligens. Miért gondolja a kormányfő vagy (pláne) az ÁKK gyakorló bankárból avanzsált vezetője, Töröcskei István, hogy olcsóbban jutunk forráshoz török lírában vagy azeri manatban bejáratlan és szűk piacokon történő kötvénykibocsátással, mint ha vezető nemzetközi devizákban és piacokon próbálkoznánk vele?
Bármilyen valutában próbál hitelhez jutni a magyar állam, a piacok úgyis "beárazzák" a kibocsátott kötvényt. A hozamot a kibocsátó (a magyar állam) és az adott valutanem (török líra, azeri manat) kockázatosságához, valamint a kötvény kamatához igazítják; ezek szabják meg, milyen áron lehet értékesíteni őket. Már ez is megdobhatja a költségeket: a török líra árfolyama erősen ingadozik, ráadásul nem is mindig egy irányban a forinttal, ezért inkább növeli az utóbbinak az euróval, dollárral szembeni értékváltozásából fakadó kockázatot. Az elmúlt két évben a forint líraárfolyama időnként a 30 százalékot is meghaladó kilengéseket mutatott; ennél még a dél-afrikai randdal is jobban harmonizált a forint (maximum 20 százalékos kilengés), nem beszélve a térségi valutákról, mint a román lej (15 százalék) vagy a lengyel zloty (10 százalék).
Nem látszik épeszű ötletnek, ha a kockázatosnak ítélt magyar kormány egy kockázatosnak tartott idegen valutában adósodik el, amelyhez alig van természetes kapcsolódása. Egyénileg már a svájci frankkal is megégettük magunkat, pedig az korábban együtt mozgott az euróval, amelyhez a magyar gazdaság ezer szállal kötődik. Most kollektíve ugornánk bele egy még kockázatosabb ügyletbe, hiszen a devizaárfolyam változásából fakadó kockázatot nem a befektető, hanem a magyar állam viseli. Az állam pedig, bármit gondol is Orbán, nem ő, hanem mi vagyunk, akik adónkkal finanszírozzuk az állami kiadásokat.
A kockázatok halmozódása mellett a nem bejáratott, szűk piacokon történő kibocsátásból fakadó költségek is megkérdőjelezik az ügylet értelmét. A piac mérete miatt az azerbajdzsáni kibocsátás még a töröknél is értelmetlenebbnek látszik. Az azeri központi bank (angol rövidítése a magyar kormánynak jól csengő CBA) weblapja szerint a lakosság megtakarítása alig 4 milliárd eurónyi manat, annyi, mint a magyar állam idén lejáró devizaadóssága. A magyar lakosság pénzügyi megtakarítása jó hússzorosa az azerinek. Nehéz elképzelni, hogy ennek akár csak egy százalékát is megcsíphetnénk - pedig azzal sem volnánk kijjebb a vízből.
Olyannyira bornírt az ötlet, hogy mégis csak a mese világába űzném - addig legalább, amíg nem válik tényleg valósággá. Aki mégis hiszi, járjon az utána!
