Feladom magam! Még mielőtt Róna Péter vagy Szanyi Tibor buktatna le. Hisz' akkor még azon is pironkodhatnék, hogy itt sunyítok, amikor össznépi program indult be a devizahitelek elfutásáért felelősök felkutatásáért.
Felelősségemet magam előtt is próbáltam leplezni, de hiába, csak nem tudtam kiverni a fejemből életemnek egy csúfos pillanatát. Azt, amikor 2006 békés augusztusában, hetekkel a tévéostrom forradalmi órái előtt igent mondtam a miniszterelnöki felkérésre, hogy öregecskedő bankrendszerkutatóként hozzak létre egy, a lakossági bankszolgáltatásokat vizsgáló bizottságot. Ennek verbuválása során balga módon megfeledkeztem a világjárt bankárról meg az időközben bankszakértővé érett szocialista politikusról, és csupa olyan rövidlátó szakembert hívtam a kis csapatba, akik hozzám hasonlóan nem látták előre a devizahitelesek két évvel később, a pénzügyi világválság nyomán manifesztálódó, súlyos problémáját.
Hiába képviselte magát a bizottságunkban egy-egy szakértővel a pénzügyi felügyelet, a versenyhivatal meg a fogyasztóvédők egyesülete, s erősítette munkánkat a bankszakma elismert oktatója (aki a most felállított otthonvédelmi monitoring bizottságban már az MNB delegáltja), a devizahitelezés kérdése kívül maradt a látókörünkön.
Ma már tudható, hogy ez súlyos hiba volt, a közgazdász- és jogászszakma közös szégyene. Erre az sem mentség, hogy a devizában eladósodó háztartások problémájára a felelősség kérdését ma élesen exponáló, a rendszerváltás után hazatelepült egykori brit bankvezető és más felelősen gondolkodó szakértő sem hívta fel a figyelmet, pedig akkor már (és még) szólásszabadság volt. Holott 2005 végén már minden harmadik hiteles háztartás devizában adósodott el, s még a lakáshitelesek ötöde is volt olyan óvatlan, hogy svájci frankban vállalta a kölcsön törlesztését. Naná, hiszen így sokkal kevesebbet kellett fizetniük, mint a forinthitelnél!
Akkoriban még a hatóságok is csupán a bankszektor megnövekvő kockázatai miatt foglalkoztak a devizahitelek felfutásával. Az MNB részéről ez érthető, hiszen ők a bankrendszer stabilitásáért felelnek, s nem az egyes bankok vagy családok biztonságáért. A jegybankban 2005-ben is készült már háttértanulmány az elburjánzó devizahitelezésről a kelet-közép-európai országokban, amelyek sorában Magyarország akkor a középmezőnyben helyezkedett el. A szerzők megállapították, hogy "a háztartások alacsony kockázati tudatossága, illetve negatív tapasztalatok hiánya miatt a havi törlesztőrészlet nagysága vezérelheti a hitelkeresletet".
A fogyasztóvédelmi kérdések a pénzügyi felügyelet, a PSZÁF hatáskörébe tartoznak, de 2006-ban még ott is elegendőnek tartották a lakosság megfelelő tájékoztatását a devizahitelekkel járó kockázatokról. Egy akkori tanulmányuk arról tanúskodik, hogy az euró gyors bevezetésében bízva egyúttal a frankhitelek problémáját is megoldódni látták, mondván, "a svájci frank szigorúan az euróhoz igazítva, hatékonyan szabályozott valuta, mely okból a forint/euró kockázat kiesése a hazai bankok által felhalmozott devizakockázat mértékét a jelenlegi szint tört részére csökkentené".
Csupán 2008 februárjában született meg az MNB és a PSZÁF közös ajánlása "a devizahitelezés rendszerszintű kockázatairól, valamint ezen kockázatok prudens felméréséhez és kezeléséhez kapcsolódó intézményi és fogyasztóvédelmi követelményekről, különös tekintettel a japánjen-alapú hitelezésre". A jenhitelezést valóban sikerült leállítani, de a frankhitelek tovább nőttek, még az ősszel kirobbant pénzügyi válságot követő pár hónapban is. A kormány csak 2009 végén hozott a devizahitelezést korlátozó rendeletet (akkor, amikor már a válság hatására gyakorlatilag mindenféle hitelezés leállt), a devizaalapú jelzáloghitelezést pedig 2010 augusztusában tiltották be. A hitelek árazásának átláthatóságát javító jegybanki javaslatot azonban 2010 nyara óta nem bírták megemészteni.
Néhány kivételtől eltekintve a térségünk többi állama sem volt sokkal eredményesebb a devizahitelezés megfékezésében, pedig sokuknál költségvetési, monetáris politikai, prudenciális szabályozási vagy tiltó intézkedéseket is bevetettek (lásd A. Bethlendi: Policy Measures and Failures on Foreign Currency Household Lending in CEE. Acta Oeconomica 2011/2.). A dologhoz hozzátartozik, hogy nemcsak Magyarországon, de másutt is a lakossági hitelezés felfuttatására alapozták a fogyasztásösztönző kormánypolitikát. Nálunk és sok más országban a magas kamatkülönbözet, valamint a devizaforrásokkal jól ellátott külföldi bankok jelenléte miatt e politika végül a devizahitelezés elterjedéséhez vezetett. Az ezt gátló intézkedések ott voltak sikeresek, ahol általános hitelmegszorításra törekedtek (Horvátország, Bulgária), vagy ahol korán bevezették az eurót (Szlovénia). És persze ott, ahol az összehangolt fiskális és monetáris politikával leszorított kamatszint miatt a probléma létre se jött (Csehország, Szlovákia).
Nálunk egyik eset sem állt fönn. A magyar kormánypolitikában 2009-ig nem is foglalkoztak komolyan a devizahitelek problémájával, és a szabályozási jogosítvánnyal nem rendelkező hatóságok is csak a verbális ráhatás erőtlen eszközével éltek. De azok a mai okosok sem tettek akkoriban semmit, akik most, a svájci frank nem várt megerősödésekor felelősök után kiáltanak. A szocialista párt mai szószólóinak módjuk lett volna rá, hogy kormányerőként próbálkozzanak - még ha kétséges is, hogy a tetemes kamatkülönbözet a devizahiteleket megdrágító szabályozással ledolgozható lett volna. A stabil (sőt erősödő!) árfolyamhoz szoktatott magyar lakosságot pedig nehéz lett volna meggyőzni arról, hogy a forint akár 50 százalékkal is meggyengülhet a frankhoz képest. De az euró- vagy svájcifrank-alapú hitelek betiltása is merész dolog lett volna a válság kirobbanása előtt egy olyan országban, amelyben már 2001-ben teljes konvertibilitást léptettek életbe, és meghirdették az euró mielőbbi bevezetését.
Viszont a magáncsőd ma már sokat hangoztatott intézményét az előző kormány is bevezethette volna, hiszen annak koncepcióját az igazságügyi tárca 2008 őszére már kidolgozta, s szakmai vitára bocsátotta. A pozitív adóslista és a banki árazás átláthatóságát növelő szabályozás kérdése is régóta napirenden volt.
Akkoriban még lett volna tere a devizahiteles aknák robbanóerejét tompító cselekvésnek - ma már pótcselekvés, ha a bajok megoldása helyett a felelősöket hajkurásszuk. Persze ahhoz fel kellett volna ismerni az adósokra leselkedő valós veszélyt; de én, visszatekintve, nemigen látok ilyen bölcs, előrelátó személyt vagy intézményt.
Tartok tőle, hogy felelősök helyett csupán felelőtleneket találnak majd a kutakodók: az adós hitelképességét felelőtlenül nem vizsgáló hitelezőket, az árfolyamkockázat miatt felelőtlenül nem aggódó hitelfelvevőket, a magyar gazdaság sebezhetőségét növelő felelőtlen kormányokat, és a problémákat látó, de nem kellő erővel artikuláló hatóságokat.
Felelősként nem marad hát más, mint a szakértő értelmiség. Én már feladtam magam. Jöhet a következő!
