Ma már a korábban még direkt a kockázatkerülőknek ajánlott államkötvényeket is csak jókora kamatfelárral lehet eladni, hacsak nem bombabiztos fizetőképességű kormány bocsátotta ki őket. A magyar állam tízéves kötvényére novemberben már 8 százalék fölötti hozam mellett sem volt elég vevő, igaz, a befektetők már az egykor tutinak számító német állampapírokért is kevesellték a 2 százalékos hozamot.
A befektetők által elvárt kamatfelár akkora bizalmatlanságot tükröz Magyarországgal és kormányával szemben, ami mellett már nem csupán árkérdés a magyar gazdaság finanszírozása. Egy szinten túl a kockázati felár úgy megnöveli a törlesztési terhet, hogy kétségessé teszi a kölcsön visszafizetését. Végső soron ezt jelezte a "bóvli" hitelminősítői besorolás is: aki ilyen államnak kölcsönöz, számítania kell arra, hogy egyáltalán nem kapja vissza a pénzét.
Magyarország egyébként már október elején felkerült a legkockázatosabb adósok tízes toplistájára, mivel már akkor 31 százalékra taksálta az államcsőd öt éven belüli valószínűségét a pénzügyi befektetők tranzakcióiból kirajzolódó piaci értékítélet - és nem valamiféle ördögi összeesküvés, ahogy a kormányfő láttatni szeretné. Pedig tavasszal - a befektetők megnyugtatására belengetett Széll Kálmán Terv, illetve annak européer változata, a Magyarország strukturális reformprogramja - már lehozott minket erről a "szégyenlistáról", ahová a 2010 nyarán-őszén kibontakozó jogtipró, a befektetői biztonságot aláásó "erőpolitika" röpített föl.
Időközben kiderült azonban, hogy strukturális reformok helyett továbbra is ad hoc intézkedésekkel próbál stabilizálni a kormány, miközben a végtörlesztési törvénnyel és az Európai Bizottság távközlési cégek különadóját elmarasztaló ítéletének semmibevételével újfent fityiszt mutat a jogállamiságnak. Így nem kell összeesküvést látnia abban, hogy a hitelminősítők sorra a magyar állam finanszírozási kockázatának megugrását jelezték, s ugyanez a kockázat öltött testet az államcsőd valószínűségének további emelkedésében, valamint a pénzügyi befektetők kivonulásában, a magyar állampapírok eladásában.
A forint brutális és minden más valutával szemben megnyilvánuló leértékelődését előidéző tőkemenekülést külső és belső okok együttese idézte elő. Hiába magyarázza bizonyítványát a kormány az objektív körülményekkel (euróválság) és a hitelminősítők rosszindulatával ("Frőhlichnek pikkje van rám algebrából, arról nem tehetek"), most is áll, hogy a kormányzati hibák felerősítik a külső sokkokat. Ahogy a 2008-as krízisben, a mai euróövezeti adósságválságban is a legsérülékenyebbek között vagyunk. És miként a piacok akkor is "büntették" a hibás vagy erőtlen gazdaságpolitikai válaszokat, most is ezt teszik: a rossz adottságok (például nagyfokú devizaadósság) mellett a kormány improduktív, esetenként kontraproduktív politikája is taszítja a befektetőket.
A bankadóval és végtörlesztéssel kivéreztetett bankok tulajdonosai például máris visszavonulót fújtak. A működéshez szükséges tőkepótlásokra még hajlandók ugyan, de arra már nem, hogy a nyugat-európaiak megtakarításaival egészítsék ki a magyar vállalatok hitelezéséhez szükséges forrásokat. Főhetünk a saját levünkben, hiszen a honi megtakarítások nemcsak a gazdasági fellendüléshez, de még a helyben toporgáshoz sem elegendőek. Külföldi források nélkül tartós zsugorodásra számíthatunk, annak rémes társadalmi konzekvenciáival: növekvő munkanélküliséggel, szegénységgel, a közösségi kiadások apadásával, lepusztulással és letargiával.
Ne higgyük el Orbánéknak, hogy az euróövezeti válság az egyetlen oka a pénzkiáramlásnak és a bankhitelezés csökkenésének. Ha így volna, térségünk többi országaiban is hasonló lenne a helyzet. Erről viszont szó sincs: a mi valutánk roggyant meg legjobban, és nálunk zuhantak legnagyobbat a bankok külföldi forrásai. Csak nálunk csökkennek töretlenül a vállalati hitelek és a beruházások, miközben másutt már felívelő szakaszba kerültek. A tőke, ha kell, a kétharmados többséget is leszavazza - bár sajnos ezt is a háromharmad szenvedi meg.
A pénztőke kivonulása mellett a cégeket működtető közvetlen külföldi tőkebefektetések diszkrét visszahúzódása is megfigyelhető. Eleinte csak a maga természetes módján indult be a folyamat: a pénzüket a jó megtérülés reményében befektető tulajdonosok a vállalkozás termőre fordulásával mind több nyereséget vonnak ki a cégből. A válság aztán tovább erodálta a profit visszaforgatásának korábbi szép gyakorlatát: míg 2001-2008 között a megtermelt nyereség 45 százalékát (évente átlagosan 2 milliárd eurót) újra befektették a külföldi tulajdonosok, és csak a többit vették ki osztalékként, addig az utolsó két évben már a teljes profitot hazavitték. És akkor még nem beszéltünk a magyarok külföldi tőkebefektetéseiről, aminek volumene közelíti a beáramlót.
Nem bizonyítható, de feltételezhető, hogy ahol sorozatosan sérül a jogbiztonság, onnan a befektetők könnyebb szívvel vonják ki a tőkét. Ami végzetes lehet: Pitti Zoltán számításai szerint az elmúlt évtizedben Magyarországon a növekedést kétharmad részben a tőkemennyiség bővülése, egyharmad részben pedig a termelékenység emelkedése eredményezte. Ez éppen annyit tesz, hogy külföldi tőke nélkül nem megy. Nemhogy egyedül, de az egykori növekedéskutatóval, Matolcsy Györggyel sem, hiába állt elő legújabb opusával, a Magyar növekedési tervvel.
Az Orbán-Matolcsy-tandem amúgy nagy találékonyságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy a szolgáltató szektorunk multijait csicskáztatja különadókkal, végtörlesztéssel, plázastoppal, beszólásokkal. E cégek tulajdonosai még a válság alatt is hoztak ide tőkét, nem is keveset. Az MNB adatai szerint 2008 ősze és 2011 nyara között a pénzügyi szektorba bő kétmilliárd, a kereskedelembe majd' egymilliárd, de még a távközlésbe is 360 millió eurónyi tőkét fektettek be a külföldi tulajdonosok, míg a kormányfő által "értékteremtőnek" titulált és ezért preferált feldolgozóiparból éppenséggel kifelé áramlott a működő tőke (400 millió euró értékben).
De a magyar gazdaságba legjobban beágyazódott szolgáltató szektorokban működő tőkét sem köthetik örökre ide, még ha nehezebben mozdul is, mint a gyárakat üzemeltetőké vagy pláne a pénzügyi befektetőké. Kevésbé látványosan, de innen is megindul az exodus, ha a kormány nem állítja helyre sürgősen a jogbiztonságot, s nem hagy fel az országot tartós recesszióba taszító, egyaránt tőke- és munkaellenes politikájával. Most, az IMF-tárgyalások adta lélegzetvételnyi idő talán még ad egy utolsó esélyt arra, hogy megtegye a szükséges fordulatot.
Ha erre képtelen, akkor nem marad más hátra, mint kitenni a táblát a befektetőknek: Kérjük, az utolsó oltsa le a villanyt!
