Már csak pár hét, és kibonthatjuk a várva várt Matolcsy-csomagot, hogy megtudjuk végre, mi vár ránk, magyar állampolgárokra. Hasonló türelmetlenséggel várják a csomagbontást külföldi hitelezőink, az országban működő vállalkozók, a pénzüket befektetők és a nemzetközi politikai porond számos szereplője, mindenekelőtt az uniós tagállamok és szervezetek vezetői.
Addig, amíg nincs fölbontva, bármit beleképzelhetünk a csomagba; ha jó a kedvünk, akkor piros almát aranydióval, ha bal lábbal keltünk, akkor krampuszt virgáccsal. És a hitelezőink is kedvükre fantáziálhatnak a pakk tartalmáról. Sokáig egész kedvünkre valóan tették ezt. A legfőbb hitelezőink, az IMF és az EU (együttesen vagy 20 milliárd euróval tartozunk nekik) például nem vették különösebben zokon, hogy őellenük hirdette meg a magyar kormány a gazdasági szabadságharcot. Amivel paradox módon azt jelezte, hogy nem akarja meghozni az adósság nélküli, független lét alapfeltételét megteremtő szerkezeti reformokat. A nemzetközi szervezetek mégis bíztak abban, hogy a látványos dacpolitikát az önkormányzati választások után pragmatikus kormányzás váltja majd föl.
Az unióbeli politikusok elfojtott indulatai csak a médiatörvény hatályba lépésével robbantak, s bár az Európai Parlament ülésén nagyot szóltak, a gazdasági kérdéseket illetően még mindig nem vették le a hangtompítót. Az IMF hosszú ideig szintén nem adta nyilvánosan a jelét nemtetszésének, s csak a decemberben esedékessé vált kötelező konzultációt követően, a február elején közzétett jelentésében adott hangot a magyar gazdaságpolitika finanszírozhatóságát illető erőteljes kételyeinek.
A hitelminősítők többségének a türelme is egész decemberig kitartott, holott már a nyáron kiderült, hogy a magyar kormánynak dunsztja sincs arról, miből tudja hosszabb távon fenntartani az államháztartás egyensúlyközeli állapotát, amely mellett egyáltalán esély volna a megálmodott szép fejlődésre. Hiába vannak pofás víziók (lásd az újrahangszerelt, de zömmel a régi, s már akkor, a kétezres évek elején sem bevált programokkal operáló Új Széchenyi Tervet), ha hiányzik a megvalósítás feltételeit létrehozó koherens gazdaságpolitika. Hiszen ha az adócsökkentésekből fakadó költségvetési bevételkiesést ad hoc elvonásokkal, "brutális" különadókkal ellentételezik, akkor egyúttal az adómérséklés gazdaságélénkítő hatását is lenullázzák. Kártyanyelven szólva: pénz az ablakban.
S bár mindez már a nyáron kiderült, egy kivétellel (S&P) kivártak a hitelminősítők, és csak akkor rontották adósosztályzatunkat, amikor végérvényessé vált, hogy a kormány a magánnyugdíjpénztárakban a jövő számára felhalmozott vagyont is feláldozza a mai kiadások finanszírozásának oltárán. A nagyobb nyomaték kedvéért a rosszabb jegyet "negatív kilátás" kiegészítéssel látták el, amivel jelezték, hogy ha a magyar kabinet a következő felülvizsgálatig nem bizonyítja hitelt érdemlően, hogy egyszeri vagyondézsmák és különadók nélkül is képes fenntartani az egyensúlyt, akkor elkerülhetetlenné válik a "buktatás": befektetésre nem ajánlott, csak a spekulánsoknak való kategóriába sorolják át az országot. Ha a magyar adósságot finanszírozó államkötvények "bóvlinak" minősülnének, akkor a mai magas - a német szintet majd' 4 százalékponttal meghaladó - kockázati prémiumnál is nagyobb kamatfelárat kellene fizetnünk.
A hitelezők hosszan kitartó türelme e hónap végével kifullad. Az elhúzódott, az új kormányoknak kijáró száz napot messze meghaladó várakozási periódus veszélyesen felcsigázta a kedélyeket, ezért ha a beharangozott reformcsomag csalódást hoz, komoly sokkot válthat ki.
A feszült helyzetet tovább rontotta az a pimasz beszólás, amivel Matolcsy minisztériumi közleménye az IMF-jelentés élét próbálta elvenni. Kormányférfiú ilyesmivel levezetheti persze a belső feszültségét, de elegánsabb volna, ha mindezt zárt konditeremben, hangszigetelt gumiszobában tenné, s nem ország-világ nyilvánossága előtt. Sok mindent lehet a Valutaalap és a hitelminősítők szemére vetni a válság kapcsán, de a saját kudarcainkat nem varrhatjuk az ő nyakukba, s különben sem érnénk vele sokat, hiszen a felelősségáthárítással nem oldhatjuk meg a problémáinkat. A miniszteri levél épp oly gyermeteg dacolás, mint amilyen a gazdasági szabadságharc meghirdetése volt a nyáron.
Az IMF szakértői világosan megfogalmazták, hogy azokat a kiigazító lépéseket, amelyeket a kormány a konzultáció során eléjük tárt, messze nem tartják elegendőek ahhoz, hogy 2013-tól, a különadók kifutását követően se haladja meg az államháztartás hiánya a 3 százalékot. A magyar kabinet láthatóan még mindig bízik abban, hogy addigra 5 százalékra ugrik a gazdaság növekedési üteme, ami az adóbevételek volumenének emelkedésével akár meg is oldhatná a problémát. Ám ha rajtuk kívül az égadta világon senki nem hisz abban, hogy a magyarok Münchhausen báró módjára a gravitáció ellenében is tudnak repülni, akkor semmit nem ér az egész.
A tét ugyanis a gazdaságpolitika hitelessége. A jövőben lezajló eseményekre mérget senki sem vehet, csupán több-kevesebb valószínűséggel bíró prognózisok adhatók. A kulcskérdés, hogy mennyire hihetők az előrejelzések. Nyilvánvaló, hogy kormányfüggő szervezetek hitelessége eleve necces, hiszen őket azért fizetik, hogy eladják az árut. Most üt vissza majd a kormánytól személyileg és intézményileg is független Költségvetési Tanács megszüntetése: az ő számításaikat, kivetítéseiket és hatásvizsgálataikat sokkal nagyobb bizalom övezné, mint bárki másét ma ebben az országban.
A csomagbontásig a kormány számára nem marad más hátra, mint - további feleselgetés helyett - megfontolni a szakértői ajánlásokat, vagy más, épeszű megoldásokat keresni a költségvetési lyukak tartós befoltozására. További komoly feladat, hogy miként lehet eladni az intézkedéseket a nagyközönségnek; hogyan lehet a megszorítást kiengedésnek, a feketét fehérnek láttatni. Talán azért tartja kormánya egyik legfontosabb tettének Orbán Viktor a házi pálinkafőzés felszabadítását, mert abban bízik, hogy így hamarabb elisszuk az eszünket és ítélőképességünket.
Sietnünk kell a nyakalással: a visszaszámlálás már elkezdődött.
