Jaj annak a páciensnek, aki különleges betegségével vívja ki az orvosok figyelmét. Mert lehet, hogy príma doktori disszertáció kerekedhet belőle, de a gyógyulását mindez nem segíti elő, sőt. Neki az a jó, ha tudományosan érdektelen tucatbaja van, amit évtizedek óta rutinszerűen kezelnek átlagkórházak átlagorvosai. Aligha van beteg, aki az állatorvosi ló státusára vágyna, még ha ezzel ideig-óráig a figyelem középpontjába kerülhet is.
Magyarország, sajnos, nem úszta meg ezt az áldatlan szerepet. Két évvel ezelőtt, 2008 októberében vívta ki a világ diagnosztáinak figyelmét azzal, hogy - az izlandi és az ukrán mellett - az ő gazdaságát tekintették a leginkább sérülékenynek, mondhatni, immunhiányosnak. A befektetői bizalmat elapasztó hitelválság ugyanis egy csapásra megváltoztatta a nagymértékű külső finanszírozásra szoruló Magyarország megítélését. A szakavatott diagnoszták, a hitelminősítők és elemzők addig a felzárkózási hév normális tünetének tekintették az erősödő arcpírt, most viszont hirtelen lázrózsává minősítették át; s nyomukban tudósok hada kezdett a tankönyvek és terápiás útmutatók átírásába. Azelőtt például még az egészséges dinamizmus jelének vélték, hogy a kelet-európai bankok a betéteiket meghaladó mértékben hiteleznek, most mindez súlyos kór tünetévé változott. Korábban bocsánatos bűnnek számított, hogy a labilis, ezért magas kamatú valutával rendelkező országok devizaforrásokkal bővelkedő, nyugati leánybankjai alacsony kamatú svájci frankban vagy euróban elszámolt kölcsönöket nyújtanak. Most ez olyan hazardírozásnak minősült át, ami már nem csupán a hitelezőket és a hitelfelvevőket érintő magánügy, hanem az ország pénzügyi stabilitását kockáztató közügy.
Október végén megkaptuk az első, nemzetközi konzíliumra alapozott gyógykezelést: az IMF-EU készenléti hitelkerete (kiegészítve egy hathatós jegybanki kamatemeléssel) felszínre húzta az országot, s megadta az esélyt arra, hogy átvészelje a viharos időszakot. A nemzetközi pénzügyi mentőakcióért cserébe vállalta a magyar kormány, hogy fegyelmezett költségvetési politikával - rövid távon megszorításokkal, hosszabb távon strukturális változásokkal - maga is mindent megtesz a felszínen maradásért. Hála a Bajnai-kormány válságmenedzselésének, kikerültünk a nemzetközi terapeuták figyelmének középpontjából.
De épp csak egy lélegzetnyi, másfél éves időre. Az Orbán-kormány megalakulását követően megint sikerült magunkra irányítani a különlegesebb kórokra fogékony szakemberek figyelmét. Ehhez elég volt, hogy a kettős beszéddel operáló kormányzati kommunikáció időről időre megingassa a forintot: először a Kósa-Szijjártó-páros alakításával, majd az IMF-tárgyalás júliusi megszakadását követően elkezdett, máig tartó Orbán-Matolcsy-produkcióval, annak lebegtetésével, hogy lesz-e új megállapodás a Valutaalappal, avagy sem. A térségbeli valutáktól is elszakadó, a befektetők kockázati étvágyával nem mindig magyarázható forintmozgás a krónikusan magas magyar államadósság kórisméje mellett a honi háztartások túlméretezett devizaadósságának sajátos tünetét is reflektorfénybe helyezte, újabb konzíliumra ösztökélve a világ doktorait.
A svájci frankban elszámolt hitelek törlesztőrészleteinek elszállása (30-40 százalékos növekedése) valóban súlyos társadalmi problémává vált, így érthető, hogy olyan nagyágyúk figyelmét is felkeltette, mint a Nobel-emlékdíjas Paul Krugman. New York Times-beli írása szerint Magyarország azért kényszerül megszorításokra és magas kamatszintet fenntartó szigorú monetáris politikára, mert a nagyarányú devizaadósság miatt nem értékelheti le a valutáját, hiszen azzal növelné az adósok törlesztési terheit. Vitatja viszont azt a terápiát is, amely ebben a kényszerhelyzetben ún. belső leértékeléssel, vagyis költségvetési megszorítással és a reálbérek csökkentésével tartja fenn a gazdaság versenyképességét, mivel szerinte ez éppúgy megnehezíti a devizahitelesek életét, mint a nyílt valutaleértékelés.
Krugman professzor blogbejegyzése, amely Magyarországot mintegy állatorvosi lóként elemzi, maga is állatorvosi lóként szolgál arra, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha valaki elméletének alátámasztására gyorsan, kellő utánajárás nélkül keres példát. Az még hagyján, hogy indításként az írás a "Magyarország elvesztette a türelmét a megszorítások iránt" linkkel a New York Times 2007. március 9-i "A koalíció folytatja a megszorításokat" című tudósításához vezeti az olvasót, amelynek fotóillusztrációján elszánt rohamrendőrök láthatók a magyar parlament előtt. A professzor ezt követően egy bejegyzésre kapcsol át minket (szintén a nytimes. com-on), amelynek a pesti rémállapotokat leíró szerzője az Erzsébet téri Gödört a válság miatt félbehagyott metrólejárónak nézte, és a nagyszámú hajléktalan mellett azon hüledezett, hogy (árvíz idején vagyunk!) a Duna ellepte a Lánchíd alatti villamossíneket.
Nagyobb baj az, hogy a Nobel-emlékdíjas tudós a magyar gazdaság helyzetéről sem tájékozódott kellőképpen. Ezt még a blogjához érkezett olvasói kommentek is a szemére vetik, felhíva a figyelmét olyan apróságra, hogy a lett példával ellentétben a magyar valuta nem rögzített, hanem szabadon lebeg, meg hogy a befektetői bizalmatlanság miatt Magyarországnak (az USA-tól vagy Németországtól eltérően) nincs szabad döntése arról, hogy a megszorításokat választja, vagy sem.
Az IMF-fel való tárgyalás megszakadása másoknak is alkalmat adott arra, hogy a Valutaalappal szembeni dühüket kiöntsék. A brit Timesban Adam LeBor egyenesen éltette a magyar kormányt azért, mert szembeszállt "a kapitalista despotákként" emlegetett IMF-fel és EU-val, és az ügyet az 56-os felkeléshez hasonlította. ', régi közép-európai tudósítóként, legalább ismeri az országot. A tekintélyes doktorok többsége azonban aligha töltött sok időt a beteg kórtörténetének vizsgálatával. Mint például Mark Weisbrot washingtoni gazdaságkutató, aki a magyar balhé ürügyén az összes létező fórumán IMF-ellenes nézeteit hangoztatta. A sokáig Latin-Amerika-szakértőként ténykedő, legújabb dolgozatát a spanyol megszorítási politika veszélyeinek szentelő tudóst láthatóan nem zavarta országunk és térségünk hiányos ismerete abban, hogy terápiás javaslatait világgá kürtölje.
Persze a dolognak a jó oldalát is nézhetjük. Hiszen addig még van remény, amíg csak híres diagnoszták és sebészprofesszorok foglalkoznak velünk. Az igazi baj akkor lesz, amikor már neves patológusok tanácskoznak a tetemünk fölött, azon vitatkozva, hogy vajon a sok baj közül melyik okozta végül a pusztulásunkat.
