A mai világban annak is nehéz hit nélkül élnie, akinek a láncain kívül is van vesztenivalója. Aki saját, bár hitellel terhelt lakással rendelkezik, és akinek van (még) munkajövedelme vagy tűrhető nyugdíja, esetleg némi pénzügyi megtakarítása is. Amikor újabb és újabb hírek rendítik meg abbéli bizalmát, hogy megmarad a létbiztonságot nyújtó vagyona, különös jelentőséggel bír, hogy talál-e hitelesnek tekintett személyeket, intézményeket.
A pénzügyek világában nehezen eligazodó polgárnak politikusok, befektetési elemzők és hitelminősítők ígérnek biztos támaszt. 'k volnának azok, akik a jövőről feltett megannyi kérdésre határozott válaszokat adnak, s ha erősen hiszünk bennük, képesek eloszlatni a létbizonytalanság sötét felhőit. Szavazz rám, s örökre biztonságban leszel! Ha jól akarsz járni, vásárold ezt a kötvényt, azt a részvényt pedig add el! Ha azt mondom, AAA, akkor az tuti jó befektetés, de ha BB+ a minősítésem, akkor óvakodj tőle!
A politikusok szavahihetősége mindig is ingoványos talajon mozgott - de a politikában legalább értékeink vagy érzelmeink alapján eldönthetjük, kinek hiszünk inkább. Zavarba igazán akkor jövünk, amikor sorsdöntő kérdésekre pártérdekeken felülemelkedő, egyszólamú választ kapunk, mint most, a görög csődhelyzet (és egyben az euróválság) megoldását kínáló újabb mentőcsomag kapcsán a vezető uniós politikusoktól. De mit tegyünk a szakértői elemzésekkel vagy a hitelminősítők értékítéleteivel? Miért pont az egyiknek higgyünk, s miért ne a másiknak? S mi van, ha mindegyik ugyanazt mondja? A hitelminősítők hitelessége 2008 óta amúgy is romokban hever: ha annak idején akkorát tévedhettek, hogy beleremegett a világ, most miért bízzunk az értékítéletükben? S melyik úgymond független elemzőcsapatnak higygyünk? Hihetünk-e a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank, BIS, EKB stb.) stábjainak? Tény, hogy ők rendelkeznek olyan méretű adattömeggel, amelyek alapján akár megbízható elemzések is készíthetők. De ők is túl vannak már jókora tévedéseken: egykori vezetőik, köztük Nobel-díjas közgazdák, nem győznek elhatárolódni egykori önmaguktól.
Az euróövezeti válság kezelésére hozott intézkedések kapcsán egymásra rakódik és összeadódik a politikusok és az elemzők hitelessége. Vagy a hiteltelenségük. Ha a görög mentőcsomagot jegyző politikusoknak elhihető, hogy a jövőben a kimunkált megoldási módozat szerint fognak viselkedni, és ezt a befektetői döntéseket motiváló minősítések, értékítéletek is hitelesen megerősítik, akkor megnő a terv sikerének az esélye. Ha viszont a hitelminősítők tamáskodnak, vagy saját hitelességük sem kóser, akkor a mégoly hiteles politikusok is kudarcot vallhatnak.
A hitelesség megszerzésének persze nem az a célravezető módja, ahogyan az Európai Bizottság elnöke a portugál állampapírok rapid leminősítésére reagált. Még ha a pénzügyi válság kirobbanásában játszott szerepük miatt okkal neheztel is a hitelminősítőkre, a szidalmazásukkal nem sokra megy, hiszen úgyis azon múlik minden, hogy a befektetők hitelt adnak-e a minősítőknek, vagy sem. Az meg elég bugyuta ötletnek látszik, hogy egy echte európai hitelminősítő intézmény létrehozásával volna orvosolható az euró ügyében ellenérdekelt angolszász túlsúlyból (esetleg) fakadó elfogultság. Ugyan mekkora hitelességgel bírna egy "házi" hitelminősítő?
A hitelesség kérdése élesen vetődött fel az Európai Bankfelügyeleti Hatóság nemrég publikált, a jelentősebb európai bankok sokktűrő képességét mérő stressztesztjénél is. Hiába hozott megnyugtató eredményt az adósságválsággal küszködő országok esetleges nemfizetéseinek hatásait is firtató vizsgálat, az elemzők többségét kevéssé győzték meg a számítások, mivel nem tartották reálisnak azt a kiinduló feltételezést, hogy a bankok kezében lévő görög államkötvényeknek legfeljebb csak a negyede válik majd köddé. Most, a mentőcsomag ismeretében már életszerűbbnek látszik a hatóság feltételezése. A Nemzetközi Pénzügyi Intézet becslése szerint ugyanis a mentésben részt vevő bankok a görög kötvények cseréjével átlagosan 21 százalékos értékvesztést szenvednek el, ami testvérek között is kevesebb, mint a stressz-tesztben feltételezett 25 százalék.
Persze hiába válik így hihetővé, hogy az európai bankok elviselik ezt a sokkot, s csupán nyolc kisebbnél válik szükségessé emiatt tőkeinjekció, a mégoly körültekintő, részleteiben a nyilvánosság elé tárt számítások is csak akkor győznek meg minket, ha bízunk az uniós erőfeszítések sikerességében. Vagyis ha hiszünk abban, hogy a görög (meg az ír, a portugál, az olasz, a spanyol) politikusok elérik a szükséges megtakarításokat az állami költségvetéseikben, és abban is bízunk, hogy emellett hathatós versenyképesség-erősítő, gazdaságélénkítő intézkedések is segítik a kilábalást a válságból.
Ha mindezekben nem hiszünk, akkor a görög adósságot finanszírozó európai pénzintézetekben sem bízhatunk, pedig közöttük a mi betéteinket kezelő bankok tulajdonosai is fellelhetők. De akkor sem lehetünk nyugodtak efféle hit nélkül, ha svájci frankban elszámolt adósságunk van, hiszen minél kevesebben bíznak az euró fennmaradásában, annál jobban erősödik a befektetői menedéket nyújtó frank, s vele a törlesztési terheink.
Hiteles politikusok a programjuknak hitelt adó, amúgy hiteles elemzők értékítéletével megerősítve, az önbeteljesítő jóslat segítségével időt nyerhetnek a kimunkált terv megvalósításához. Ám a hitre alapozott befektetői bizalom hamar elillan, ha a pénztulajdonosokon a csalódás, a kiábrándultság lesz úrrá. Ahogy a bizalomerősítő mentőcsomag pár óra alatt képes volt lenyomni az államcsődkockázat elleni biztosítások árát, úgy a hit megrendülése is gyorsan érezteti hatását a pénzpiacokon.
A mai polgárnak, ha biztonságban akarja tudni megélhetését, hajóznia már nem kell ugyan, de hinnie muszáj. Bármily nehezére esik, a hitelüket olykor eljátszó politikusoknak és elemzőknek is. Ha ez nem megy, akkor - a nincstelenekhez hasonlóan - ők is már csak az isteni beavatkozásban bízhatnak.
