Aktivizmusában az Orbán-kormány hű maradt korábbi önmagához. Ha bérmunkában készülnek is a törvényjavaslatok, az irányvonalat bevallottan a miniszterelnök és szűk stábja jelöli ki, akik serényen munkálkodnak azon, hogy minden megváltozzon. Hisz' most már a rendszerváltás cél, míg az előző Orbán-rezsim ennél kevesebbre (bár kormányváltásnál többre) vállalkozott.
Így hát nem is az a meglepő, hogy hétről hétre több ügyet von közvetlen hatóköre alá a kormány, leszűkítve az autonóm intézmények és társadalmi partnerek körét, hanem az, hogy van egyáltalán olyan terület, ahonnan visszavonulót fúj. És ez nem is valami csekélység, hanem maga az állami újraelosztás. A kisebb mértékű normatív adóelvonással (csökkentett jövedelemadó-kulcsok, egyes adónemek eltörlése) nagyobb gazdasági szabadsághoz juttatja a jövedelemtulajdonosok aktív, mondhatni "első osztályú" körét: a jövedelmeket létrehozó vállalkozásokat és jól fizetett alkalmazottaikat, valamint a pénzügyi megtakarításokkal és ingatlanbefektetéssel rendelkezőket. Ennek árát viszont a "másodosztályú polgárokkal" fizetteti meg, azokkal, akik állami juttatásokban, netán a korábbi járulékfizetésükkel megvásárolt nyugellátásban vagy munkanélküli-járadékban részesülnek. 'k kénytelenek lemondani javadalmazásuk egy részéről - legalábbis arra az időre, amíg a "kisebb adó = nagyobb gazdasági növekedés" elve termőre fordul.
A jövedelem-újraelosztás csökkentése és vele a jóléti ellátások szűkítése amúgy a "gazdasági szabadságharc" jegyében zajlik, amely szerint függetlenségünket úgy tudjuk visszanyerni, ha - szinte bármi áron - csökkentjük az államadósságot. Emiatt a jóléti kiadásokat annál is jobban kell mérsékelni, mint amit az adócsökkentés megkívánna, az adóelengedés okozta költségvetési lyuk másik részét pedig ad hoc különadókkal kell betömni. Ez teszi igazán kockázatossá ezt a politikát, hiszen a válságadóknak titulált, meglehetős önkénnyel kivetett sarc visszaveti a gazdasági növekedést, így kétséges, hogy belátható időn belül létrejön az a többletjövedelem, amiből rendezhető lenne az áldozatvállaló "másodosztályú" polgárok helyzete. Pláne akkor, ha a versenyképesség növeléséhez elengedhetetlen oktatásra is kevesebb pénzt szán a kormány.
A jelentős kockázat ellenére sem vitatható, hogy van ráció a kormány meglepően libertárius gazdaságfilozófiájában, amit (eddig) a pénzügyi piacok is díjaztak az ország mérséklődő kockázati felárával és viszonylag erős valutaárfolyamával. Más kérdés, hogy miként fogadja a társadalom a jövedelmi egyenlőtlenségek növelését és a jóléti állam leépítését. Láthatóan vegyesen: a kárvallottak rosszul, a haszonélvezők jól, amiben semmi meglepő nincs. Annál nagyobb baj az, hogy a hatalom időközben szinte az összes olyan fórumot (pl. a potens Alkotmánybíróságot) kiiktatta a honi közéletből, ahol az érintettek orvoslást remélhetnének a jogbiztonságot sértő intézkedésekre, és mindent megtesz azért, hogy e fórumokat a jövő parlamentjei se állíthassák vissza. Az orbáni terv megvalósításához szükségesnek mondott tíz ciklus (40 év) a ma élő polgárok zömének életfogytig tartó ítéletet jelent; ez idő alatt csak bábkormányok léphetnek színre, önálló gazdaságpolitikai elképzelés nélkül.
Meglehetős zűrzavart mutat az Orbán-kormány államhoz való viszonya, mintha csak a "se veled, se nélküled" ambivalens érzelmei táplálnák. A jövedelem-újraelosztás szűkítésével leépíti az államot, növelve a vállalkozások és a jövedelemfelhasználás szabadságát. S ezt is oly módon teszi, mintha a bankároktól tanulta volna a közpénzügyeket; úgy védi az adófizetők pénzét, mint a hitelező bank a betétesét: annak ad, akinek valójában nem lenne szüksége rá, nem pedig annak, aki rászorul.
Miközben a jóléti államot visszanyesi a kormány, az állam gazdasági funkcióit éppenséggel erősíti. A patrióta protekcionizmus jelszavával növeli tulajdonosi befolyását. A Mol 21 százaléknyi (de csupán 10 százalékos szavazati joggal járó) tulajdonrészének megvásárlására mintegy 500 milliárd forintot költ a kormány, minden épeszű magyarázat nélkül. Nehéz komolyan venni a "nemzetstratégiai biztonság" szlogenjét akkor, amikor pont azt a tulajdonost (az orosz Szurgutnyeftyegazt) vásárolja ki az állam, amely éppen a stratégiai fontosságú termékeket (földgáz és kőolaj) kitermelő ország komoly politikai kapcsolatokkal rendelkező szereplője, s amelynek érdekében maga Putyin is szót emelt. Ha nem is ez volt a cél, de a nyugdíjpénztári vagyon államosítása révén is kisebbségi tulajdonrészek birtokosává vált a kormány, miközben a meghirdetett politika szerint privatizációra nem, viszont további államosításokra számítani lehet.
A fejlesztő állam szerepkörében is babérokra tör a kormány. A már a hitelválságot megelőzően is (például az Újpest FC-be történt befektetés miatt) súlyos veszteségeket elkönyvelő Magyar Fejlesztési Bank alig heverte ki a válság viharát, az Orbán-kabinet újult erővel (és a hozzá szükséges állami apanázzsal) száll be a kormánybank hitelezési és tőkebefektetési tevékenységének felpörgetésébe. A kormány láthatóan jobban bízik az állami bank értékítéletében, mint az üzleti bankszektoréban, amelynek hitelezőképességét különadóval állította takaréklángra.
Az állam fontosabb gazdasági szerepköreinek áttekintése alapján igencsak kusza kép rajzolódik ki a második Orbán-rezsim államfelfogásáról. Különböző rendszerekben racionálisnak minősülő elemek keverednek benne: a minimális, éjjeliőrállamtól (amelyben a jóléti rendszerek adózáson alapuló finanszírozását önkéntes jótékonykodás helyettesíti) az aktivista, gazdaságfejlesztő államig (amely a javak előállítása során éppenséggel az állami aktivizmusra épít) és a protekcionistáig (amiben viszont nemigen látszik a közhaszon; vö. Mol-ügy). Vagy a laissez faire államfelfogástól (amely persze csak az ún. nemzeti vállalkozásokra és a nemzeti középosztályra érvényes) a dirigistáig (amely a polgárok legbensőbb világába is beleszól). A jövő kérdése, hogy mi sül ki mindebből. Egy fix pont azért van, ami némi megnyugvást adhat. Ezt az államot egyetlen földi halandó testesíti meg: "az állam én vagyok" elvet valló miniszterelnök.
