Várhegyi Éva

Dúl Magyarországon a kártyacsata. Szociális kártya, antiszociális kártya, szolidáris kártya, dobálóznak a pró és kontra érveket sorolók. A kifejezések mind ugyanazt a pénzhelyettesítő plasztiklapot illetik, ami a kiagyalói szerint arra szolgál, hogy a szociális segélyeket ne lehessen tetszőlegesen felhasználni. Hogy az érintettek ne költhessék italra, cigarettára, félkarú rablóra, uzsorára. Mert hisz' ez a mi pénzünk, az adófizetőké, és ezért jogunk van megmondani, mire szánjuk. A monoki polgármester ötlete nyomán tavaly ősztől több településen - sokak szerint alkotmánysértő módon - bevezetett szociális kártya nemcsak az adófizető polgárok széles körének tetszését nyerte el, hanem - ettől nem függetlenül - a politikai pártok zömének támogatását is élvezi. Pedig, mint a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom alapítóinak cikkéből kiderül, alig 60-65 ezer ember (fejenként pár tízezer forintos) segélyéről van szó, ami elenyésző része a költségvetési kifizetéseknek (Az antiszociális kártya; Népszabadság, 2010. január 20.).

Amerikai mintára rögtön válaszolok: az, ami jó a Molnak. Vagy a Malévnek; s a sor folytatható. Vettem a (mai netvilágban nem nagy) fáradságot, és utánanéztem, hogyan is született az elhíresült mondás: "ami jó a General Motorsnak, az jó az országnak". Próbáltam felkészíteni magam arra a hamarosan eljövendő világra, amelyben a rút egyéni (profit)érdekek magasröptű közérdekké nemesülnek. Amikor a mindnyájunk ("az emberek") érdekeit képviselő állam átveszi a kizárólag a gonosz tőkések profitvágyát kielégítő piac szerepét a gazdaságban. Erre az ideára már a mai (és tegnapi) kormány is mutatott némi hajlandóságot, a holnapi viszont büszkén a zászlajára is tűzi.

Most, hogy újabb átadás-átvételi aktusra készülődik kormány és ellenzéke, felidéződött bennem egy korábbi hasonló, de éppen fordított szereposztásban játszott előadás emléke, és megdöbbentő felismerésre jutottam: nem véletlenül ismerősek az elhangzó mondatok. Hisz' én ezt a darabot már láttam! Nem is egyszer!

A pénz világában gyakori jelenség, hogy valami nem az, aminek látszik. Ráadásul itt olyannyira átláthatatlanok a dolgok a földi halandó számára, hogy még a pénzügyekben járatos embereket is könnyű megvezetni, pláne olyan kérdésekben, amelyek politikai célokra is alkalmasak. Ilyenkor a szakértőinek álcázott vitában a laikus közönség végül annak a pártjára áll, amelyik fél politikai hátországa szimpatikusabb a számára. Hasonlóan ahhoz, ahogyan napjaink fő dilemmája, az "oltassuk-e magunkat, vagy sem?" (eredendően szakmai) kérdés eldöntésénél történik (Ezeknek?!).

Belecsapott a lecsóba a napokban tett bejelentésével Simor András, amikor váratlanul előrukkolt a lakosság banki hitelfelvételeit korlátozó javaslatával. A jegybank arra próbálja rávenni a törvényalkotókat, hogy jogi úton szabjanak gátat a háztartások túlzott eladósodásának, amely, miként a jelen válságban kiderült, rendszerkockázattá vált. Vagyis, vélik az MNB szakemberei, a bankok és ügyfeleik közötti üzleti kapcsolat immár nem tekinthető a két fél magánügyének, mint (nagyjából) eddig, hanem olyan közügy, amelyet a törvény erejével kell kordában tartani. Nem saját magunkat védené meg saját magunktól a monetáris hatóság, amint néhányan a javaslatot interpretálták, hanem a társadalmat az egyének felelőtlen döntéseitől.

Most, hogy a bankok is kirukkoltak féléves beszámolóikkal, kiderült: ők is egy csónakban eveznek velünk, az ügyfeleikkel. Ezt többségüknél még nem is a megcsappant nyereségek tükrözik, hanem a hiteltörlesztések akadozása miatt már elszenvedett értékvesztések és a jövőben várható veszteségekre képzett kockázati céltartalékok megugrása. A banki eredményeket megcsapoló tétel az egy évvel korábbi hatszorosára (188 milliárd forintra) nőtt az első fél évben, és várhatóan tovább emelkedik. A jegybank illetékes alelnökének becslése szerint a nem teljesítő (90 napon túli törlesztési késedelembe eső) hitelek aránya jövőre 13-15 százalékra ugorhat a tavalyi 4 százalékról, ami jócskán meghaladná a fél évvel korábban prognosztizált 6-7 százalékot.

Égi jelnek is vélhetjük a BKV-botrányt. Most, amikor a látványos piaci kudarcok miatt egyre többen fohászkodnak az államhoz mint megváltóhoz, kijózanító hideg zuhany minden hír, amely figyelmeztet minket az egykor már unalomig ismert tételre. Arra, hogy a (természeténél fogva) a politika fogságában működő állam (természeténél fogva) pazarló, kevéssé hatékony gazdálkodó. Egyszerűen azért, mert képviselőjének nem áll elemi érdekében, hogy gondos gazdaként takarékoskodjon, hogy jó áron eladható termékeket, szolgáltatásokat követeljen meg az irányítása alatt működő cégektől - és ezt az érdektelenséget az általa kinevezett vállalatvezetők fejében sem képes megfelelő érdekeltséggé varázsolni. Nem állítom, hogy teljességgel lehetetlen volna, hiszen az ember önbecsülésből vagy a jól végzett munka öröméért is képes jól dolgozni, de pusztán erre építeni kockázatos dolog, és különösen mifelénk, ahol a tervgazdaság több évtizedes hagyománya miatt még annyi gyakorlatunk sincs a piac és az állam összehangolásában, mint a szerencsésebb nyugati gazdaságoknak.

Úgy látszik, egyetlen kormány és egyetlen befolyásos párt sem tud megbékélni azzal a gondolattal, hogy a független nemzeti intézmények vezetőit nem lehet csak úgy fenéken billenteni. Kiszekálni persze bárkit lehet: a legfüggetlenebb intézmények legjobban védett posztjain is előfordulhat, hogy kellő nyomás alatt elszakad a cérna. Az ritkábban (nálunk gyakorlatilag sohasem) fordul elő, hogy önnön hibáját beismerve távozna önként egy tekintélyes vezető. Nyilván eleve csak az vállalja az ilyen intézmény irányításával járó megtiszteltetést, aki nemcsak feddhetetlennek, de tévedhetetlennek is tartja magát.

Az emberi lényünkben rejtőző, genetikailag fajfenntartásra programozott állat eleve önzővé tesz bennünket: aki kapja, marja, a koncon legfeljebb rokonainkkal osztozunk. Most, a gazdasági válság okozta létbizonytalanság miatt a szocializálódásunk során magunkba szívott szolidaritás is kezd leperegni rólunk, előtérbe kerülnek önző ösztöneink.

Egy kiváló matematikus-közgazdász barátom sopánkodott a minap, hogy a bankok a hitelkártyájukkal kamatmentes kölcsönt akár 40 napig is adnak - majd, ha nem fizetünk, akkor éves alapon 45 százalékos kamatot vernek ránk. Nem arcátlan újraelosztás ez a hülyétől az okoshoz? - szólt kérdés formájában a keserű konklúzió. Hát persze, válaszoltam, nyilván a lusta és/vagy tudatlan ügyfél esik bele a csapdába, az ő nemtörődömsége vagy félreértése, egyszóval "hülyesége" teszi lehetővé azt, hogy az értő, odafigyelő, vagyis "okos" ügyfelek élvezzék az ingyenkölcsön hasznát.

Lassan világszerte szitokszóvá válik a bank, a bankvezetők meg jobban teszik, ha inkognitóban merészkednek csak ki az utcára, villamossal járnak, munkaebédeiket főzelékbárokban tartják, vacsorájukat valamely szeretetszolgálat konyháján költik el. Na jó, nálunk még nem olyan drámai a helyzet, itt még nem ért tettleges támadás bankvezetői otthont, mint Skóciában, ahol azzal a felkiáltással verték be a Royal Bank of Scotland volt vezetője lakásának ablakát, hogy a gazdag bankvezérek még a válság közepette is luxusban élnek, miközben az átlagember nyomorog. Nálunk a bankárokat (egyelőre) megkíméli a népharag, még (komolyabb) verbális támadás is ritkán éri őket. Surányi György például nem bankárként, hanem várományos kormányfőként került Dávid-csillagba keretezve Csurka hetilapjának címoldalára; hát persze, arrafelé a bankár kifejezés már eleve származási bélyeget jelent.

Úgy látszik, túl sok katasztrófafilmet néztünk már életünkben, és ezért tudjuk ilyen egykedvűen szemlélni az országunkat fenyegető krízist. Pedig többségünk életében, mondjuk az utóbbi hatvan évben, kevésszer használták velünk kapcsolatban az államcsőd formulát. Az 1946-os forintstabilizációt követően kétszer volt vészesen közel országunk ilyesmihez: 1982-ben, éppen mielőtt beléptünk az IMF-be, és 1994/95 fordulóján, a Bokros-csomag közvetlen kiváltó okaként.