Nyolc pontot lengetett be két képviselő a bankok megregulázására, úgymond a devizahitelesek kínjainak enyhítésére. A közelgő önkormányzati választások tükrében igazán jó az ötlet: mibe kerül tovább keménykedni a mindenki által utált bankokkal? Lám, végül a bankadót is lenyelték, nemhogy az idén, de még jövőre is hajlandók fizetni, csak hagyják már őket békén.
Közvetlen kockázat alig van. A bankok nem zárják be egyik napról a másikra a boltot, nehezen törhetnek ki a kihelyezett hiteleik és a betétek visszafizetésére tett ígéretük fogságából. Meg az üzlet is ide köti őket. Jó biznisz pénzügyi szolgáltatásokat nyújtani egy olyan országban, ahol - válság ide vagy oda - tág tere van még a különféle pénzforgalmi, betéti és hiteltermékek bővülésnek, hiszen mi még messze nem használjuk olyan intenzitással őket, mint a fejlettebb országokban.
És persze az is igaz, hogy a gyorsított ütemben, alig két évtized alatt felépített honi piacgazdaság számtalan lehetőséget nyújt a bankjainknak arra, hogy erőfölényükkel visszaéljenek, olyan profitokra tegyenek szert ügyfeleik pénzén, amelyekről valódi versenykörnyezetben nem is álmodhatnának. A szabályozó hatóságok pedig természetüknél fogva nálunk is úgy működnek, mint az esemény utáni tabletta: akkor próbálnak hatni, amikor már beütött a baj. Az eredmény sem lehet különb: kétséges hatás, sok káros mellékhatással.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne kéne lépniük. Az elmúlt években történt is már előrelépés: szigorodtak a regulák, és bővültek a hatóságok jogosítványai. Az sem mondható, hogy a versenyhivatal ne lépett volna föl keményen a banki erőfölénnyel szemben, a fogyasztók érdekében. A válságban magukat megégető, veszteségeket elszenvedő bankok azonban - a legkisebb ellenállást választva - a hitelekkel röghöz kötött, kiszolgáltatott ügyfeleikre próbálták áthárítani megnövekedett költségeiket. Az ilyen törekvések megfékezésére született megoldások (az ügyfélnek hátrányos szerződésmódosítások korlátozása a magatartási kódexszel, majd a hitelintézeti törvénnyel, valamint a felügyeleti jogosítványok megerősítése) sem hozták meg azonban a várt eredményt. Szász Károly, a pénzügyi felügyelet elnöke szerint az önkéntes normakövetés kudarcát épp azok a változatos eszközök bizonyítják, amelyekkel a hitelintézetek továbbra is igyekeznek megőrizni cselekvési szabadságukat (Népszava Online, 2010. szept. 25.).
Ha így van, valóban megkerülhetetlen a költségáthárítást korlátozó szabályok szigorítása. Az MNB a múlt héten elő is állt egy javaslattal, ami törvényben írná elő, hogy a változó hitelkamatokat a pénzpiacon kialakuló, ún. referenciakamatokhoz kell kötni, és az ehhez képest az ügyfél számára megállapított felárat később már nem lehet módosítani. Szerintük arra is módot lehet találni, hogy az új szisztémát a már fennálló hitelekre is kiterjesszék, és már most megakadályozzák, hogy a bankok a növekvő kockázat teljes költségét az ügyfelekre terheljék.
A kockázatok hirtelen megugrása mellett a válság olyan problémákat is a felszínre hozott, amelyek korábban is léteztek, csak nem látszódtak ennyire élesen. Egy ilyenre reagál a pénzügyi felügyelet elnökének - a képviselők nyolc pontjába is átemelt - javaslata, hogy a bankok a középárfolyamot vegyék figyelembe a devizában elszámolt hitelek törlesztésénél, és ne nyerészkedjenek a vételi és eladási árfolyam közötti marzson. Pláne, hogy Szász Károly szerint ők valójában nem vásárolják, hanem kölcsönzik az idegen devizát, így nincs is átváltási költségük, a források kamatköltségét pedig módjuk van ráterhelni az adósra.
Kósa és Rogán képviselők nyolc pontjába azonban olyanok is bekerültek, amelyek gyökerestől forgatnák föl a piacgazdaság rendjét, ásnák alá a polgári jog nyújtotta biztonságot. Mint például az a javaslat, hogy az adós kérelmére a bankoknak automatikusan meg kell hosszabbítaniuk a hitel futamidejét. És ki szól majd a betéteseknek, kötvényeseknek, jelzáloglevél-birtokosoknak, hogy ők is csak öt évvel később jutnak a pénzükhöz? Ha a kitolt törlesztési idő miatt új forrásokat kell bevonnia a banknak a hitel mögé, azt valakinek (leginkább a halasztást kérő adósnak) meg kell fizetnie, vagyis új szerződést kell kötni. Az ingyenes előtörlesztés igénye sem olyan egyszerű, mint amilyen jól hangzik. Amikor egy bank adott időtávra hitelt nyújt, ehhez igazítja a forrásait is; ennek módosítása az esetek egy részében szintén költséggel jár, amit az előtörlesztést kérő adósnak illenék megfizetnie.
Más ok miatt, de az a kívánalom sem teljesen kóser, hogy a bankok ne kérhessenek késedelmi kamatot. Ezzel a szerződéses fegyelem betartatásának fontos eszközét ütnék ki, rombolva a fizetési morált, amit már a kilakoltatási moratórium is erodált. Talán hallgatni kellene Síklaki István szociálpszichológusra, aki szerint az emberi természet már csak olyan, hogy a kisebb ellenállást választja, és előbb-utóbb az sem fogja fegyelmezetten fizetni a lakáshitelét, aki eddig valami módon kiizzadta. Minek fizessek, ha nem muszáj?
A képviselői ötletbörze jól csengő terméke az amerikai jelzáloghitelezési szisztéma átvétele, amelyben a bank csak a jelzálog alá vett ingatlan aktuális piaci értékét követelheti vissza az adóstól akkor is, ha a tartozása már ennél nagyobb. Csak kissé megkésett az ötlet. Való igaz, hogy sok olyan szerződést aláírattak a bankok az ügyfeleikkel, amelyek pótfedezet bevonásának korlátlan lehetőségével az ingatlan értékvesztésének kockázatát egyoldalúan az adósra terhelték, miközben maguk nem voltak kellően óvatosak a biztonsággal nyújtható hitelösszeg megállapításakor. A polgári jogrend felrúgása nélkül azonban nehéz volna ezeket a jogszerű szerződéseket semmisnek nyilvánítani.
A nyolc ponttal nemcsak az a baj, hogy némelyikük erősen feszegeti a jogbiztonságot és az üzleti élet kiszámíthatóságát, hanem az is, hogy alig segítenek a mai adósok akut baján. Itt jön a képbe a plusz fél, a Nemzeti Eszközkezelő Társaság ötlete, amely már nem kizárólag a bankokra hárítaná a probléma megoldásának terhét, hanem időbeli széthúzással és társadalmi megosztással próbálná elviselhetővé tenni. Csakhogy ennek a módját egyelőre teljes homály fedi.
Ami nem véletlen. Mert a költségeken való osztozkodás kutya kemény küzdelmet jelent, ráadásul súlyos felelősségi és igazságossági kérdéseket feszeget. Ki, milyen mértékben állja a cechet, és miért? Itt már nem az ártatlan hitelfelvevőket galádul csőbe húzó bankokkal vitetnék el a balhét, hanem az adósok és a (többnyire nem adós) adófizetők érdekeit ütköztetik egymással. Össznépi osztozkodás kezdődik, szép, nagy politikai játszma. Pont úgy, mint a költségvetés és az adótörvények kialakításakor.
Nem csoda, hogy ennek részleteiről is csak a helyi választások után tudhatunk majd meg valamit. Pont úgy, mint a költségvetésről és az adótörvényekről.
