Alig telt el pár hét azóta, hogy néhány vezető kormánypárti politikus bornírt kijelentése megrendítette a nemzeti valutát, és alávágott kicsit tágabb politikai-gazdasági közösségünk valutájának, az eurónak is. A világsajtó akkor is tele volt velünk, s nem éppen szürkeállományunk dicsérete okán. Eközben a kormányfőt is a helyére tette az uniós biztos: értésére hozta, hogy nem tűrnek el semmiféle költségvetési fellazítást. Ilyesmire még a forradalminak titulált kétharmados többség sem jogosít fel.
Pár napig úgy látszott, okult belőle a kormány: gőzerővel nekiláttak az idei költségvetési hiánycélhoz illeszkedő gazdasági akcióterv kidolgozásának. Bár ennek egyes elemei (adócsökkentések) kevéssé illeszkedtek a költségvetés konszolidálásának folyamatába, kiindulási alapot adtak ahhoz, hogy az érintettekkel folytatott tárgyalások során kiérlelődjön egy megvalósítható terv. Azt lehetett gondolni, hogy Orbán Viktor parlamenti expozéját követően a szakmai vezetők egyeztetéseket folytatnak a tervezett intézkedésekben érdekelt gazdasági szereplőkkel.
*
Hamar kiderült azonban, hogy szó sincs érdemi egyeztetésekről, az ötletek összecsiszolásáról vagy bármiféle koherencia megteremtéséről. A pár nap alatt összehozott 29 pont, mihelyst a miniszterelnök szájából elhangzott - mintha csak isteni diktátum lett volna -, rögvest kőbe is vésetett: az akciókat jogszabályokká varázsló törvényjavaslat pár hét alatt - az előírt egyeztetéseket mellőzve - az Országgyűlés elé került. Az se volt ennek akadálya, hogy e gyűjteményből jó pár alkotmánysértő (visszamenőleges hatályú különadók), az se, hogy némelyikük keresztbe fekszik a deficitmérséklő költségvetési politikának (vállalati és személyi jövedelemadók csökkentése), és az se, hogy versenytorzító hatásúak is akadnak köztük (a bankadó eltérően érinti a piac szereplőit, sőt egyeseket teljesen kivonnak az adó alól).
Az sem mellékes, hogy a törvényjavaslat-dömping nem ment át az államigazgatási egyeztetés szokásos szűrőjén, így az elemi szakmai kontroll is hiányzik, amit a gyorsan lezavart parlamenti szakaszban aligha pótolhat képviselői szemfülesség és szakértelem. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy a tervezett intézkedésekben érdekelt intézményekkel sem ment végbe a szükséges egyeztetési folyamat.
A közszférát érintő elvonásokkal (végkielégítések kisajátítása, köztisztviselői bércsökkentés) sújtott csoportok szakszervezeteivel nem is tervezett ilyet a kormány. Nyilván arra gondoltak, hogy az elmúlt nyolc évben e szakszervezetek zöme a partnerük volt az akkori kormányokkal szembeni fellépésben. Csak azt felejtették el, hogy időközben változott a felállás: most ők a népnyúzó kormány. Amely ráadásul nemcsak a közalkalmazotti és köztisztviselői járandóságokat nyirbálja meg, hanem az ellenzéki időkben leghűségesebb partnerként viselkedő vasutas-szakszervezetek vezetői juttatásaira is szemet vetett. (Hja, a hűség nem politikai kategória!)
A költségvetési hiánycél fő tartóoszlopát jelentő bankadó ügyében nem merték teljesen negligálni az egyeztetéseket. Hamar kiderült azonban, hogy a beszedni szánt évi 200 milliárd forint tényleg kőbe van vésve (nemcsak az idei, de még a jövő évre is), így a tárgyalások kizárólag a pénzügyi szektoron belüli osztozkodás módjára irányultak - hadd marják egymást az érintettek. De még ennek során is érvényesítette a kormány a saját kisszerű érdekét: átlátszó trükkel a baráti cégeket kivonta a különadó alól. (Lám, a hűség mégis lehet politikai kategória - vagy itt inkább üzletről van szó?)
A kormánynak a bankadóval kapcsolatos tárgyalási magatartása láttán már feltámadhatott bennünk a balsejtelem: az erőfitogtatással párosuló populizmusnak és voluntarizmusnak semmi nem szab határt. Ha rövid távú belpolitikai érdekük, jelesül az önkormányzati választások fölényes megnyerése, s ezzel a teljes hatalom megszerzése úgy kívánja, az ország jelenét és távlatosabb jövőjét is hajlandók feláldozni, beleértve mind a tízmillió lakosát és sok százezer vállalkozását. Hiszen az országunkban leányszervezettel rendelkező hat európai nagybank még június vége felé az IMF-hez fordult azért, hogy a következő héten esedékes hitel-felülvizsgálati tárgyalásokon próbálja meggyőzni a magyar kormányt arról, milyen súlyos gazdasági következményekkel járna egy ilyen nagy, a más országokban szóba jött mértékek hat-tízszeresére rúgó különadó. Ezek a bankok amúgy a hitelválság idején vállalták, hogy nem csökkentik leánybankjaik itteni hitelezési aktivitását, és az ehhez szükséges anyabanki forrásokat a rendelkezésükre bocsátják. (Hja, a hűség itt sem politikai kategória!)
A kormány válasza gyors volt és egyértelmű: még az IMF-delegáció megérkezése előtt benyújtotta a parlamentnek a kifogásolt mértékű bankadót is tartalmazó törvénycsomagját. Amelyből ráadásul hiányzott az adótörvényeknél kötelező hatásvizsgálat eredményeinek bemutatása. Ezt a mulasztást végül a kormánytól független Költségvetési Tanács pótolta: rekordgyorsasággal benyújtotta az Országgyűlésnek saját számításait. Ebből kiderült, hogy bár a költségvetési lyukat kétségtelenül betömi a 200 milliárdos bankadó, de annak zömét a pénzintézetek áthárítják a lakosságra, miközben az adó hatására majd fél százalékponttal csökken évente a gazdasági növekedés. A kormány a Költségvetési Tanács ellenérveit éppúgy lesöpörte az asztalról, mint korábban az Európai Bankszövetségét - és később az IMF-ét.
Július első hetében megérkeztek a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió tárgyalódelegációi, hogy összehangolják az új kabinet gazdaságpolitikai elképzeléseit a 2008-as hitelmegállapodásban vállaltakkal. Hamar világossá válhatott számukra, hogy a magyar kormány nem viccelt: valóban úgy nyújtotta be a gazdasági törvénycsomagot, hogy azon csak akkor változtat, ha baráti körének üzleti (lex Járai) vagy politikai (lex Borkai) érdeke úgy kívánja. Ha csak az ország érdeke kívánja úgy, akkor aligha.
Pedig az országot momentán hitelező két nemzetközi szervezet joggal várta volna el, hogy ne állítsák kész helyzet elé. Bár Matolcsy György még a delegációk megérkezése előtt közölte, hogy nincs is szükségünk újabb hitelmegállapodásra, a jelenleg rendelkezésünkre álló (eddig csak részben felhasznált) 20 milliárd eurós keret miatt is egyeztetni kell velük az ország gazdaságpolitikai programját, már csak azért is, hogy biztosítva lássák a hitel feltételéül vállalt hiánycsökkentést. Ami amúgy az Európai Unióval szemben is kötelezettségünk, hiszen immár hatodik éve lépjük túl az előírt deficithatárt. Ezt nem hitelezőként szabta ránk az unió, hanem a tagság feltétele volt - már akkor tudtuk, amikor oda beléptünk. Ha nem értünk a szóból, szankcióként az EU megvonhatja tőlünk a felzárkózásunkat segítő kohéziós alapokból való részesedést.
De ennél rapidabb és súlyosabb következményei is lehetnek annak, ha a kormány folytatja dacpolitikáját, és elzárja a nemzetközi szervezetekkel való megegyezés útját. A pénzpiacok rángásait előidéző befektetőket ugyanis nem a türelem jellemzi, s különösen nem egy olyan ország esetében, amelynek pénzügyi stabilitása (immár vagy harminc éve) időről időre meginog. 2008 októberében elég világosan kiderült, hogy Magyarországot a leginkább sérülékeny gazdaságok közé sorolják a befektetők döntéseit befolyásoló hitelminősítők, s akár igazuk van, akár nem, az ő szavuk többet nyom a latban, mint Gyurcsány Ferencé vagy Orbán Viktoré.
A két nemzetközi delegáció távozását követő első kereskedési napon, hétfőn máris tíz forinttal gyengült a forint az euróhoz, és hat forinttal a svájci frankhoz képest. A befektetői bizalom megingását az országkockázati felár és az állampapírhozamok emelkedése is tükrözte. Hiába szajkózta Matolcsy György, hogy nincs ok aggodalomra, hiszen tartják a 3,8 százalékos hiánycélt, a pénzügyi befektetőket ez hidegen hagyta. 'k sajnos jobban figyeltek az IMF és az EU közleményeire, amelyekből azt olvasták ki, hogy a magyar kormány nem hajlandó megfelelő intézkedéseket hozni a költségvetés tartós konszolidálása érdekében. Vagyis nincs kellő biztonságban itt a pénzük, s aki mégis idehozza, az megfizetteti a magasabb kockázat árát.
Meglehet, a kormány csak trükközik, s az önkormányzati választásokig akarja elhalasztani a költségvetés tartós rendezéséhez elkerülhetetlen megszorító intézkedéseit. Akkor viszont az nem érthető, hogy miért nézik teljesen hülyének a választókat. Miért gondolják, hogy október 3-áig nem fogjuk észrevenni, hogy a forint gyengülése miatt megnő a devizahiteleink törlesztőrészlete, többe kerül a külhoni nyaralásunk, és hogy mint lakosnak vagy mint vállalkozóknak nem fog feltűnni nekünk a hitelkamatok megugrása? Persze, nem vagyok politológus, se szociálpszichológus - lehetséges, hogy ők ismerik jobban, miként gondolkodik a választópolgár a szavazófülke magányában. Lehetséges, hogy eligazításul ott is ki lesz akasztva a nemzeti együttműködés nyilatkozata. Netán épp ezért kell sürgősen (és alkotmánysértően) újraválasztani a nemrég megválasztott Országos Választási Bizottságot?
*
Annyi dilettantizmus láttán, aminek ez a kormány néhány hét alatt a tanújelét adta, azt kell hinnünk: ez nem lehet igaz! Nem gondolhatják komolyan, hogy érdemes magukat bebetonozni tíz-húsz-negyven évre egy olyan országba, amelyet előtte csődbe visznek, vagy ha erre már nem is képesek, lejjebb taszajtják a lejtőn. Hiszen ha a vak ló bátorságával szembeszállnak mindennel és mindenkivel, ami és aki Magyarország normális létezését, ne adj' isten, fejlődését biztosíthatja, akkor előbb-utóbb úgy járnak, mint Dürrenmatt drámájában a Római Birodalom hanyatlásának végstádiumához asszisztáló Nagy Romulusz, aki utolsó napjaiban már csak a tyúkjainak parancsolhatott.
Ennyire csak nem lehetnek dilettánsok! Talán valami más, racionális magyarázat áll a dolgok mögött! Talán a pénzügyi spekuláció? Ha az utóbbi hetekben tanúsított magatartásukat speciális, a pénzügyi machinációk átlátására megcsiszolt szemüvegen át nézzük, akkor azért találunk olyan momentumokat, amik alátámaszthatnak egy ilyen gyanút. Itt volt mindjárt a Kósa-Szíjjártó páros színjátéka, amely hirtelen meggyengítette a forintot. Ezen, megfelelő pénzügyi művelettel (shortolással) szépen lehetett (volna) nyerni. Hasonlóképpen nyerhetett most az, aki a forint (meg a Bux) gyengülésére tett fel megfelelő summát.
További üzleti lehetőségeket is teremthetnek a kormány intézkedései. Itt van például a bankadó, amely szépen erodálja a pénzügyi vállalkozások értékét. Vélhetően nem kell sokat várni arra, hogy a hitelminősítők rontsák bankjaink besorolását, ami megdrágítja a nyújtható hiteleiket is, de egy spekuláns kormány számára ez mellékes. Lám, szemfüles kormányunk máris megpedzette, hogy vevő lenne egyik nagybankunkra, az MKB-ra, ha bajor anyukája elég olcsón adná. A bankadó kivetési alapja (mérlegfőösszeg) szempontjából itthon ezüstérmes hitelintézetre jókora különadó jut: csak az idén vagy 13 milliárd forint, ami a tavalyi eredményének negyvenszerese! És akkor még hátravan a jövő évi sarc. (Azt sem ártana tudni, hogy szorult helyzetében miért is akar a kormány nagybankokat vásárolni, állítólag 80 milliárd forintért, de ez már egy másik történet része.)
A bankvásárlás nagyszabású üzletéhez képest pitiáner, de sokat eláruló dolog, hogy miközben a közszférában elvonják a végkielégítések "jó erkölcsöt meghaladó" részét és a béreket is limitálják, az állami és önkormányzati vállalatok átláthatóságát hirtelenjében megszüntetik. Vajon mi végre? Mit nem tudhatunk majd, amit a korábbi "oligarchavilágban" megszületett üvegzsebtörvény jóvoltából megtudhattunk?
Bár az efféle jelek valóban okot adhatnak a gyanúra, hogy itt kormányzás ürügyén egyszerű üzletelés folyik, és a hangzatos nemzeti lózungok csak arra szolgálnak, hogy elvonják a figyelmet az ügyeskedésekről, mégsem gondolom, hogy a hamarjában elkövetett sok gazdasági baklövés mögött ilyen megfontolások állnának. Inkább hajlok arra, hogy a nagyfokú dilettantizmus abból az akarnokságból fakad, amelynek már az első Orbán-kormány is sok tanújelét adta.
Csak most mintha elszántabbak lennének, s az önbizalmuk is megnőtt volna, miközben képességeik hanyatlásnak indultak. Akkor még ügyes retorikával áthidalták a szlogenek és tettek közötti szakadékot. Most már - a kétharmados többségük bódulatában - nem is ügyelnek az ilyesmire. Most egyszerű pókerjátszmát folytatnak, ráadásul a lehető legnagyobb téttel: az "emberek" pénzét, az ország sorsát teszik fel saját nyereményük reményében. Nem kérdés, hogy ki lesz a bálanya.
