Nem tudom, hogy így képzelték-e el a rendet azok, akik (fülke)forradalmi szavazatukkal hatalomra segítették az új kormányt. Tudták-e például, hogy a nemzeti tulajdon megerősítésének jelszavával az állam lopódzik majd vissza a gazdaság mind több szegmensébe? Sejtették-e, hogy az igazságos közteherviselés jegyében a kormány rablótámadást indít a magyar gazdaság nagy részét működtető külföldi cégek ellen, veszélybe sodorva sokak munkahelyét és a fejlődést segítő beruházásokat?
A választási kampányban valóban esett szó erős államról meg a nemzeti tőke helyzetbe hozásáról, új politikai-társadalmi-gazdasági rendszer teremtéséről, de a hogyan kérdését jótékony homály fedte. Most már azt is tudjuk, miért. Nehéz a népakaratra hivatkozva megindokolni olyan intézkedéseket, amelyek egy szűk társadalmi kisebbség (többnyire a felső középosztály) érdekét szolgálják. A válságadó címen a multiktól elvont pénzek jórészt egy olyan jövedelemadó-rendszert támogatnak, amely a progresszivitás megszüntetésével eleve a magasabb jövedelműeket preferálja, miközben a gyermekek után járó kedvezményt is erősen keresetfüggővé teszi.
Az egyes szolgáltatószektorokra ad hoc módon és sok esetben visszamenőleges hatállyal kivetett különadók, amelyek a jövedelem-újraelosztáson túl vagyonátcsoportosítást is megvalósítanak, alkotmányossági aggályokat is felvetnek. Csakúgy, mint a magán-nyugdíjpénztári befizetések önkényes átirányítása az állami rendszerbe. Egy olyan országban persze, ahol a hatalom birtokosai az alkotmány őreit is törvényellenesen választhatják meg, bármi megtörténhet: semmi nem állja útját a nyers államhatalmi erő érvényesülésének. A cél szentesíti az eszközt - ahogy ezt már jó pár évszázaddal Lenin előtt Machiavelli föltalálta.
Nem mondhatjuk, hogy az Orbán-kormány híján volna a találékonyságnak, ha a magánjövedelmek és -vagyonok lemarkecolásáról van szó. A különadók receptjét tanítani is lehetne. 1) Vessünk ki extrasarcot bizonyos, az átlagosnál jövedelmezőbb, a magyar piacba jól beágyazódott, ahhoz szorosan kötődő szolgáltató ágazatokra, mint amilyenek a pénzügyi, a kiskereskedelmi és a távközlési szolgáltatások, vagy az energiaellátás. 2) Az adó vetítési alapját igyekezzünk úgy meghatározni, hogy semmiféle bolsevista trükkel se lehessen kibújni alóla; a legcélszerűbb erre egy már lezárt év tevékenysége. 3) A sarcot úgy állapítsuk meg, hogy a lehető legkisebb mértékben érintse az adott iparág nemzetinek mondott cégeit. 4) Ügyeljünk arra, hogy az adóval effektíve tönkretegyünk néhány céget, amelyek így a kormány és a nemzeti tőke számára egyaránt szabad prédává válnak.
A módszer lényegét a pénzügyi szervezetek különadójával lehet a legjobban szemléltetni. A nemzeti (és egyben baráti) Járai-féle biztosítót végül nem tudták ugyan kivonni a különadó alól, de annyit elértek, hogy a nemzeti tulajdonban lévő takarékszövetkezetek adókulcsa elenyésző legyen a többnyire külföldi tulajdonú versenytársakhoz képest. (Ez persze semmi ahhoz képest, hogy a szintén nemzetinek számító CBA-k teljesen megúszhatták a kiskereskedelemre kirótt, a multik számára tekintélyes különadót.) A bankadó esetében vitték tökélyre a visszamenőleges hatályt (az idei és jövő évi adó alapja a tavalyi év tevékenységét tükröző mérlegfőösszeg), és ennél sikerült a sarc vetítési alapját úgy megállapítani, hogy az esetek jelentős részében a fizetett adó (nyereség hiányában) effektív tőkeelvonást jelentsen.
A vagyondézsmával a kormány arra kényszerítette a szektorban működő pénzintézetek - zömmel külföldi - tulajdonosait, hogy ha meg akarják őrizni korábbi aktivitásukat, akkor tőkeemeléssel pótolják az elkonfiskált vagyont. Más lehetőségük is van persze: eladhatják itteni érdekeltségüket. Mit tesz isten, az állami bankok számát régóta keveslő Orbán Viktor kormánya hajlandóságot mutat a második legnagyobb bank, az MKB megvételére, amelyet már a válság vihara is megtépázott, de a méretarányosan kivetett, nyereség híján teljes mértékben vagyonelkobzást jelentő különadó végképp a padlóra visz.
A kétharmados forradalom kormánya az állami tulajdon gyarapítása mellett a nemzeti magántulajdon megerősítésére is gondot fordít. Szép példája lehet ennek, ha megvalósul Orbán Viktornak és a kisszámú nemzeti tőkésünk egyikének, Demján Sándornak a közös álma: a ma még szerény piaci részesedésű takarékszövetkezeti szektor felvirágoztatása a versenytársak lebunkózásával és a tőlük elszedett pénzen - hiszen mi másból ígérhetett a kormányfő 100 milliárd forintot a feltőkésítésükre, mint a bankoktól különadó formájában bezsebelt 130 milliárdból.
A kormány nemcsak a különadókkal sérti a piacgazdasági normákat és feszegeti a jogállami kereteket, hanem a magán-nyugdíjpénztári befizetések elkobzásával is. Oly természetességgel jelentették be, hogy potom 14 hónapra kölcsönveszik a befizetett járulékokat, mintha nem tudnák, hogy jogállamban államkötvények kibocsátásával és nem a megtakarítások önkényes elvételével szoktak a kormányok az állampolgároktól kölcsönhöz jutni. De ennél is többről van szó: a pénztárakban eddig felhalmozott vagyont is szeretnék az állami rendszerbe terelni. Igaz, ezt már nem nyers erőszakkal, hanem a meggyőzés és megfélemlítés kombinációjával teszik: addig sulykolják, hogy az állami nyugdíjrendszer a nyerő, amíg mindenki önként és dalolva viszi át a pénzét a mindenkori kormány kénye-kedve szerint felosztott államkasszába.
Az állami befolyás növelésére további lehetőségek is nyílnak. Nem Orbán Viktor találmánya, hogy a Molt mindenáron meg kell védeni az ellenséges felvásárlástól (ezért született már 2007-ben is a lex Mol), de a Szurgutnyeftyegaz tulajdonrészének állami átvételét, úgy nézi ki, ő hozza tető alá. A három évre szóló, összesen 60-70 milliárd forintos különadóval le lehet úgy nyomni az olajcég árfolyamát, hogy megérje kivásárolni az orosz tulajdonost. És, folytatva a sort, mi akadályozná meg a kormányt, hogy a magyar tőzsde másik zászlóshajója, az OTP menedzsmentjének sok fejtörést okozó Rahimkulov család bankrészvényeinek felvásárlására is fordítson néhány százmilliárdot az adófizetők pénzéből - és persze a nagybanktól bezsebelt, két év alatt 60 milliárd körüli különadóból.
Láthatóan kevéssé izgatja a kormányt, hogy a nyugdíjpénztári és részvénypiaci befektetések elbizonytalanításával a magyar háztartások lanyha megtakarítási kedve is elillan, és a multikra kihegyezett, a jogbiztonság elvének felrúgásával ad hoc bevezetett különadók mellett a külföldi befektetők is hamar rükvercbe váltanak. Nyilván úgy hiszik: a kétharmados forradalommal a közgazdasági racionalitás is felülírható. De az is lehet, hogy miként a lenini utópiában a proletárdiktatúrát az állam elhalása követi, úgy az orbáni jövőképben az állam forradalmi nyomulása a józan ész elhalását hozza majd magával.
Csak úgy ne legyen!
