Rossz ómen Magyarország számára a frank. A múlt század húszas éveiben a kormánykörökből kiinduló frankhamisítási botránnyal írtuk be magunkat az európai gazdaságtörténetbe. Igaz, az francia frank volt, minthogy a nemtelen akciót a trianoni békeszerződés revíziójának szándéka táplálta. Az új évezredben a svájci frankkal gyűlt meg a magyarok baja. Már a második Gyurcsány-kormány idején terítékre került a devizahitelesek problémája, akik többsége az alacsony kamatozású svájci valutában adósodott el, ráadásul pont akkor (2005-2008 között), amikor az még csupán 150-170 forintot ért, 20- 40 százalékkal kevesebbet, mint 2009 óta, amikor 180-215 forint között ingadozik a frank. A Bajnai-kabinet már a tettek mezejére is lépett: a válság miatt munkahelyüket elvesztő lakáshitelesek számára alakított ki támogatási programot, kezességet vállalva az adós törlesztőrészleteit fedező áthidaló banki kölcsönökre.
Az Orbán-kormány is rögvest napirendre tűzte a devizahitelesek problémáját, bár a forintot gyengítő "szabadságharcával" kezdetben inkább tovább mélyítette. Matolcsy György még várományos miniszterként ígéretet tett a frankhitelek forintra váltását segítő állami alap felállítására, ám az ötlet - feltehetően a jegybanki, felügyeleti és banki konzultációk hatására - hamvába hullt, átadva helyét a Kósa-Rogán páros ötletelésének a bankok megregulázásáról és Matolcsy miniszter ábrándozásának egy mindent megoldó nemzeti eszközkezelőről.
Ezzel telt el a nyár, majd beköszöntött az ősz, s miközben érdemi intézkedés alig történt, a nem fizető adósok köre hónapról hónapra bővült, tartozásuk pedig szépen gyarapodott. A munkahelyek elvesztése és a jövedelmek csökkenése mellett az is növelte a bajt, hogy az euróövezeti országok sorában felbukkant válságok hatására a svájci frank újból a befektetők liblingjévé vált, és emiatt jócskán megerősödött. A kilakoltatási moratórium határidejének többszöri kitolása is duzzasztotta a hátralékokat, mivel olyan adósokat is nemfizetésre sarkallt, akik az otthon elvesztésének fenyegetése mellett még valahogy előteremtették volna a törlesztőrészleteket. És mivel a kormány folyvást beígérte a mentőövet, az állami segítségben reménykedve az adósok és hitelezőik halogatták a fizetési gondokat orvosló megegyezéseket.
A több éve tartó huzavona után mára valóban kritikus helyzet alakult ki. Egyrészt a svájci valuta soha nem látott erőt mutat (a múlt nyár óta jellemzően 210 forint körül tanyázik), és az erő tartósnak is ígérkezik. Másrészt a kilakoltatással fenyegetett, a jelzáloghitelüket 90 napon túl nem fizető adósok tartozása a múlt év végén már elérte az 540 milliárd forintot (a 30-90 nap közötti fizetési késedelmek pedig meghaladták a 300 milliárdot, ami az "utánpótlás" mértékét jelzi), s ennek háromnegyede frankhitel. Az érintett családok és lakások száma meghaladja a százezret. A gyorsan hízó hólabda mára akkorává terebélyesedett, ami a hitelezés mellett az ingatlanpiacot is veszélyezteti, hiszen ha a (most éppen) júliusig meghosszabbított kilakoltatási moratórium lejártával a bankok érvényesítenék jelzálogjogukat, és elárvereznék a lakásokat, nemcsak az érintettek szenvednének el komoly veszteséget, hanem az összes lakástulajdonos.
Az állami mentés effektív és az erkölcsi kockázatban jelentkező latens költsége mellett nyilván ez is oka a kormány hezitálásának a nem fizető adósok lakásait felvásárló nemzeti eszközkezelő társaság ügyében. A Nemzetgazdasági Minisztérium április 1-jén kiadott tájékoztatójában is csak arra tett ígéretet, hogy a Bankszövetséggel olyan megállapodást köt, amellyel a kormány "elő kívánja segíteni, hogy a hitelfelvevőket egy meghatározott ideig ne sújtsa az árfolyamok esetlegesen kedvezőtlen alakulása". Ráadásul olyan megoldást ígér, amely "a költségvetésre nem gyakorol negatív hatást".
A Bankszövetség értelmezésében viszont olyan megoldáson dolgoznak, amely arányosan osztja meg a terheket a bankok, az adósok és az állam között. Ezt szolgálná szerintük az a javaslat, hogy a még fizető adósok egy 200 forint alatti szinten rögzített árfolyamon törlesztenék frankhitelüket, s a piaci árfolyamtól való eltéréseket egy számlára írnák fel - erősebb frank esetén tartozás, gyengébb frank esetén követelés formájában. A bankok és a kormány reményei szerint az adósoknak ezek a számlái néhány év alatt nullszaldóssá válnának, így a garanciát vállaló államnak nem kerülne semmibe az ügylet. Ez volna aztán a mesébe illő trükk: senki sem fizet, és mindenki jól jár.
A kérdés az, hogy kinek a problémáját oldaná meg a módszer, és (végső soron) mennyiért. Eleve csak a még fizető adósok jöhetnek szóba, ami rendjén is van, csakhogy egy 200 forint közelében rögzített árfolyam kevés segítség ne-kik, hiszen a hitel átütemezésével, futamidő-hosszabbítással ekkora törlesztésmérséklést a banktól is elérhet a fizető ügyfél. Ha viszont lejjebb húznák meg vonalat (mondjuk a sokakon segítő 170-es szinten), akkor a várhatóan tartósan erős frank mellett aligha lenne esély a kiegyenlítődésre, így az állami garanciavállalás terhe jelentősen megnőne.
Bár a múlt héten közzétett minisztériumi tájékoztató ezt nem érinti, a kormány a sajtóban újból megszellőztette a nemzeti eszközkezelő tervét, amely a már bebukott hitelesek ingatlanját vásárolná meg a bankoktól diszkontált áron úgy, hogy a korábbi tulajdonos bérlőként bennmaradhatna. Nem tudni, mi akadályozta eddig, hogy az ötlet fogantatása óta eltelt 9 hónap alatt megérjen a terv, és mitől várható, hogy a moratórium lejártáig hátralévő negyedévben most majd sikerül egy életképes verziót tető alá hozni. Olyat, ami sem a válság miatt padlóra került ingatlanpiacot nem vágja haza, sem az adófizetők pénztárcáját nem terheli túl, és olyan üzenete sincs, hogy bolond, aki rendesen törleszti a hitelét.
A lakáspiac feltámasztására újból felbukkant a forinthitelekre nyújtott állami kamattámogatás örökzöld ötlete is. Ez kétségkívül jó az ingatlanpiac szereplőinek: a lakástulajdonosoknak, a bankoknak és építési vállalkozóknak, de rossz a cechet álló adófizetőknek, ráadásul tartósan torzítja a piacot. Éppen egy évtizede indította be az előző Orbán-kormány a lakáshitelboomhoz vezető támogatási programját, ami nemcsak a költségvetésre rótt évtizedekre szóló, súlyos terhet, hanem az ingatlanpiaci buborék kialakulásához is megadta az első lökést. Ami aztán a válság hatására szépen kipukkadt, maga alá temetve adósokat, hitelezőket és építési vállalkozókat. Jó pap holtig tanul - talán a kormányokra is áll ez.
Belátom, nehéz jó megoldást találni a frankhitelügyre. Amíg még nem késő, megteszem javaslatomat: rögzítse az új alaptörvény, hogy Magyarország hivatalos fizetőeszköze a svájci frank. Aztán már csak a bankjegynyomdánk gépeit kell átállítani.
