A múlt keddi, november 16-i parlamenti zárószavazásokkal a kétharmados többség végképp zárójelbe tette a jogállamot Magyarországon. Öt évre visszamenő hatállyal elfogadták a 98 százalékos különadót, az Alkotmánybíróságról szóló törvény módosításával pedig megvonták a jogot a testülettől arra, hogy a költségvetést, adókat és járulékokat érintő kérdésekben megsemmisítse az alkotmányellenes jogszabályokat - kivéve, ha bizonyos emberi alapjogokat sértenének. A kivételek között szerepel ugyan az Alkotmányban nevesített ún. alapvető jogok többsége (pl. élethez és emberi méltósághoz való jog, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága), kimaradt azonban néhány fontos és éppen pénzügyi tárgyú törvényekkel könnyen megsérthető alkotmányos jog.
A tulajdonhoz való jogról nyilván nem véletlenül feledkeztek meg a törvényhozók, hiszen a magán-nyugdíjpénztári befizetések 14 hónapig tartó átirányítása az államkasszába a jogbiztonságot és a tulajdon védelmét komolyan vevő alkotmánybírók torkán akadt volna. Bizonyára az sem véletlen (bár az előbbivel szemben ma még nem látni a konkrét okát), hogy a szociális biztonsághoz, illetve öregség, betegség esetén a megélhetéshez szükséges ellátáshoz való alapvető jogot sem tartották a taláros testület védelme alatt, jóllehet ezek is éppen a költségvetést, adókat és járulékokat érintő rendelkezésekkel sérthetők meg leginkább.
Szomorú, de a legnagyobb baj nem is a pénztári befizetések 14 hónapig tartó önkényes állami kölcsönvétele. Pedig már ez is túllépi az alkotmányos kereteket, hiszen a pénztári tagok tulajdonát képező befizetések úgymond közérdekből történő államosítása nem jár "teljes, feltétlen és azonnali kártalanítással", ahogy a ma még hatályos Alkotmány előírja. Bár az illetékes kormánybiztos szóbeli ígérete szerint nem éri kár a pénztártagokat, mert megtérítik majd az elmaradt hozamot, ez valahogy kimaradt a pénztári befizetésekhez kapcsolódó törvény módosításából. A kártérítési ígéret komolyságát az is megkérdőjelezi, hogy ugyanezen kormánybiztos folyvást azt bizonygatja, mennyivel rosszabb a magánpénztárakban elhelyezett megtakarítások hozama, mint az államkasszában lévőké. Ami persze totál értelmetlen, hiszen az állam nem fekteti be, hanem a folyó nyugdíjkiadásokra fordítja a nyugdíjalapba befolyt járulékokat, így tehát hozama sem lehet.
De még ha állják a szavukat (végül is megtehetik), akkor is súlyos sérelem esett a pénztártagok tulajdonhoz való jogának (ma még) alkotmányos elvén. Amivel a piacgazdaság alapját rendítik meg, márpedig a (ma még hatályos) Alkotmány szerint "Magyarország gazdasága piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül". Aligha találunk ma olyan közérdeket, amely indokolná ezt a jogsértést. A háromszázalékos hiánycél elérésének más, a jogállamiság talaján álló módja is lett volna: például a jövő évi költségvetést úgy 700 milliárd forinttal megkurtító adócsökkentések elhalasztása.
Az Alkotmánybíróság hatókörét leszűkítő múlt keddi döntésnek mégsem az a legnagyobb baja, hogy elhárítja az akadályt a jövő évi magán-nyugdíjpénztári befizetések államkasszába utalását előíró döntés elől. Az elmúlt hónapokban tapasztalt jogalkotási gazemberségek ellenére sem hinném ugyanis, hogy a kölcsönvétel helyett a lenyúlás szándéka motiválta volna erre a kormányt. Mint ahogy azt sem gondolom, amitől sajnos ma már sokan tartanak, hogy más, például a bankokban tartott megtakarításokra is szemet vetett volna a jogbiztonságra fittyet hányó kormány.
A pénztárakkal való kormányzati játszadozás egyik, beláthatatlanul súlyos következménye mégis éppen az, hogy alapot ad a megtakarítások, a magánvagyon érinthetetlenségében való bizalom megrendülésére. Kész csoda, hogy a befizetések átirányítását előíró, november 2-i (szintén keddi) törvénymódosítás nem váltott ki bankpánikot - ahhoz hasonlóan, mint amikor az 1929. október 29-i "fekete kedden" a New York-i tőzsde árfolyamzuhanása miatt megrémült betétesek rohanták meg a bankokat. Hiszen a kormányzati önkény felszínre hozhatta a betétesekben mindenkor lappangó kételyt: vajon jó kezekben van-e nehezen összegyűjtött megtakarításuk? Miközben a hazai bankok kivételesen jól, érdemi kormányzati segítség nélkül állták a sarat a nemzetközi hitelválság viharában, most éppen a kormány döngöli őket agyagba: amellett, hogy jókora különadóval szutyongatja őket, rossz üzenetű beavatkozásával még a betétesekben is kételyeket ébreszt.
Az alkotmánybírósági jogosítványok megkurtításának hasonlóan súlyos következménye, hogy a tulajdonhoz való jog zárójelbe tételével nemcsak aláaknázta, de már a sírját is megásta a honi piacgazdaságnak. Pontot tett a politikai retorika szintjén régen elkezdett, a nyár óta pedig számos jogszabállyal is nyomatékosított folyamatra.
A mesterien megrendezett színmű első felvonása a demokratikus jogállam nélkülözhetetlen, a fékek és ellensúlyok szerepét betöltő intézményeinek megszállásáról vagy kiiktatásáról szólt. Ez, bár még nem maradéktalanul, de meglehetős sikerrel elvégeztetett. (A megmaradt néhány autonóm intézmény közül éppen most készülnek ellehetetleníteni a Költségvetési Tanácsot.) A második felvonás a piacgazdaság alapját képező jogbiztonság szétzúzásának története, középpontban a visszamenőleges adókivetésekkel, amelyek a bankadóval kezdődtek és az ún. pofátlan végkielégítések elvonását szolgáló különadó bevezetésében csúcsosodtak ki.
A múlt keddig legalábbis. Minthogy az Alkotmánybíróság hatókörének brutális csorbításával lényegében megszűnt Magyarországon a jogorvoslat lehetősége, mostantól korlátlan tere van a kormánytöbbségnek arra, hogy bárkinek bármilyen tulajdonára rátegye a kezét, ha azt a költségvetés bevételi igényével tudja indokolni. És miért ne tudná? A kormány és a mögötte álló agytröszt arra láthatóan nem képes, hogy a jogállami normákat tiszteletben tartva, a piacgazdasági logika szerint koherens gazdaságpolitikával álljon elő, de arra igen, hogy ad hoc döntéseket a nemzeti érdekre hivatkozva hozzon meg. Ha a közérdekre való hivatkozással felülírható a magánérdek, mi állja útját annak, hogy a kormánynak nem tetsző magántulajdonokat is felülírja az államival?
Afelől nem lehet kétségünk, hogy a hagyományőrzésre nagy hangsúlyt helyező kormányfő és szerzőtársai nem hagyják torzóban drámájukat; talán már meg is írták a mestermű harmadik felvonását. A lelki békém érdekében nem is próbálom megtippelni, mi lesz az üzenete.
