Normális országban élve azt hihettük volna, hogy a "pofátlan" végkielégítések 98 százalékos, visszamenőleges hatályú különadóját az emberi méltóság alkotmányos jogába ütközőnek minősítő, ezért azt megsemmisítő alkotmánybírósági döntés végre ráébreszti a kormányt cselekvése határaira. Arra, hogy jogállamban még kétharmados felhatalmazással sem tehet meg mindent, amire éppen kedve szottyan.
Aztán kiderült, hogy a kínos incidensből a kormány egészen másféle tanulságot vont le. Azt, hogy még nagyobb erőbedobással kell nyomulnia a pofátlan kormányzás tavaly nyáron megkezdett útján. Bármi módon el kell hárítani az akadályt a visszamenőleges hatályú törvénykezés és a szerzett jogok megvonása elől! A hatalom birtokában is ápolni kell az ellenzéki idők kordonbontásos akaratátvitelének hagyományát; de most már nem a fémkorlátokra mért fizikai erőszakkal, hanem a jogállami intézmények eltiprására alkalmas törvénykezéssel.
Hamar megszületett a méltó válasz. Újból benyújtották a különadótörvényt, bár most már csak a 2010-es végkielégítésekre - ezt a kiskaput nyitva hagyta az AB-határozat. Pár napra rá pedig újabb szerzett jogra irányították a célkeresztet: a korai nyugdíjazás jogosultjaitól - rokkantnyugdíjasoktól, korengedményes munkakörben dolgozóktól és előre hozott nyugdíjra jogosultaktól - vonnák meg (pofátlan) járandóságukat, s terelnék őket vissza a munka világába. Hogy ezt mielőbb megtehessék, úgy módosítanák a még hatályos Alkotmányt, hogy az öregségi nyugdíjkorhatár előtt folyósított nyugellátás "csökkenthető és szociális ellátássá alakítható, munkavégzésre való képesség esetén megszüntethető" legyen. S hogy az Alkotmánybíróság ne nagyon akadékoskodhasson, már most 15-re emelnék a 11 fős testület létszámát, és a parlament által megválasztott új elnökének kinevezését is előre hoznák.
Mi más ez, ha nem pofátlan kormányzás? Ami oly szélsebesen takarítja el útjából a jogi akadályokat, hogy már a kormány második embere sem képes követni. Navracsics miniszterelnök-helyettes azzal nyugtatta a rendvédelmiseket, hogy az Alkotmány megvédi a már megszerzett nyugdíjjogosultságukat, nem tudván róla, hogy képviselőtársai, Lázár polgármester és Balsai egykori igazságügy-miniszter már másnap benyújtják a gordiuszi csomót átvágó alkotmánymódosító indítványukat.
A magán-nyugdíjpénztári vagyon konfiskálásával és a lezárt adóév tevékenységére kivetett bankadóval, a mindezek érdekében az Alkotmánybíróság agyagba döngölésével kezdődött, és csaknem egy éve folyik nagy erőbedobással a dzsungelharc a különböző jogok megnyirbálásával lenyúlható pénzekért. A kormányzás e "nem szokványos" terepén, a kreatívan romboló jogalkotásban meglehetős aktivitást mutatnak a hatalom mai birtokosai, miközben a kormányzás szokásos eszköztárába tartozó konstruktív gazdaságpolitikai programmal még nem tudtak megnyugtató eredményt felmutatni. Ne kábítson el minket a forint ereje és az ország mérséklődő kockázati felára, mivel ebben inkább tükröződik a dollárból és euróból egyaránt kiábrándult befektetőknek a felzárkózó térségek iránti bizalma, valamint a magas kamatok vonzása, mint a magyar kormány meggyőző programja.
A Széll Kálmán Tervet és a Brüsszelnek benyújtott konvergenciaprogramot persze megnyugvással fogadták a pénzügyi piacok szereplői, hiszen papíron minden klappol: az államháztartás hiánya és adóssága szépen mérséklődik - feltéve, hogy a gazdaság a várt ütemben nő, és a tervezett megszorítások és átalakítások tartós megtakarításokat eredményeznek. A befektetők egy részének imponál, hogy egyszerre több területen is szerkezeti reformokat tervez a magyar kormány, más részük majd csak akkor hiszi, ha látja.
Nem minden strukturális reform, amit annak neveznek, és nem minden vihető át a gyakorlatba, amit a papír még elbír. Medgyessy Péternek, aki saját kormányzásával kapcsolatban mostanság súlyos amnéziában szenved, 1998-ban, még reformer pénzügyminiszterként - lásd a most felszámolt nyugdíjreformot - volt egy bölcs mondása (Ráday Eszter Pénzügyminiszterek reggelire c. könyvében): a súlyos érdeksérelmek miatt egyszerre csak egy-két reformot lehet beindítani. Most éppen hat fronton indít reformot a kormány: foglalkoztatás és munkaerőpiac, nyugdíjrendszer, közösségi közlekedés, felsőoktatás, gyógyszerkassza, önkormányzati finanszírozás.
A jogállami megoldásokban és nem jogtiprásokban gondolkodó Európai Bizottság nem is veszi készpénznek a programban leírtakat, s ezért kisebb gazdasági növekedéssel és nagyobb költségvetési hiánnyal kalkulál, mint a magyar kormány. A jelentés írói nyilván felismerték, hogy attól nem lesz több munkahely, ha az álláskeresési járadék folyósítási idejének harmadolásával és nyugdíjjogosultságok megszüntetésével próbálnak meg százezreket visszakényszeríteni a munka világába. Pláne akkor, ha - mint a magyar kormány teszi - a jogbiztonság hiányával a potenciális beruházókat is elriasztják. Aligha várható, hogy a válságadókkal megsarcolt, amúgy jelentős tömegeket foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi, energetikai és telekommunikációs ágazatok egyhamar komolyabb beruházásokba kezdjenek; már annak is örülhetünk, ha nem szabadulnak meg túl sok dolgozójuktól. Az sem valószínű, hogy az új munkahelyek teremtésének már ma is gátját képező szakemberhiány csökkenthető volna a tankötelezettségi korhatár leszállításával, a közoktatási intézmények államosításával és a felsőoktatásban a tervgazdaság visszaállításával.
De az sem segít, ha a kormány maga akar növekedést generálni, ahelyett, hogy az üzleti befektetőkre bízná a "húzóágazatok" kiválasztását. Az egészségturizmus (gyógyvizek, fogászat) magától is megy, ha valóban jó üzlet, ha meg nem, akkor az államnak sem lesz az. Igaz ez a lakásépítés támogatására: ma, amikor túlkínálat van a lakáspiacon, nem kéne újabb állami százmilliárdokat beleölni csak azért, hogy az építőipari, finanszírozási és ingatlanbefektetői lobbik igényeit kielégítsék. (Tanulságos végignézni a Nemzetgazdasági Minisztérium honlapján a minap szakmai vitára bocsátott Otthonteremtési program készítőinek listáját.)
Ideje volna a pofátlan kormányzásról áttérni a hatékony kormányzásra, s a jogtiprásoknak megágyazó kreatív jogalkotást megfontolt gazdaságpolitikával, a "papír mindent elbír" alapú ötletbörzét valóságos szakmai és érdekegyeztetésekkel felváltani.
