Belecsapott a lecsóba a napokban tett bejelentésével Simor András, amikor váratlanul előrukkolt a lakosság banki hitelfelvételeit korlátozó javaslatával. A jegybank arra próbálja rávenni a törvényalkotókat, hogy jogi úton szabjanak gátat a háztartások túlzott eladósodásának, amely, miként a jelen válságban kiderült, rendszerkockázattá vált. Vagyis, vélik az MNB szakemberei, a bankok és ügyfeleik közötti üzleti kapcsolat immár nem tekinthető a két fél magánügyének, mint (nagyjából) eddig, hanem olyan közügy, amelyet a törvény erejével kell kordában tartani. Nem saját magunkat védené meg saját magunktól a monetáris hatóság, amint néhányan a javaslatot interpretálták, hanem a társadalmat az egyének felelőtlen döntéseitől.
A zárójeles nagyjából megszorítással persze már magam is utalok arra, hogy eddig sem volt teljesen szabadjára engedve a hitelezés. Csakhogy eddig nem az egyedi üzletkötéseket korlátozták, hanem az egyes bankok összesített kockázatvállalását: a hatályos törvény azt írja elő, hogy adott tőkeerejű hitelintézet mekkora kockázatot vállalhat összes hitelnyújtásával és befektetésével; azt viszont nem, hogy ezen belül mekkora kockázat származhat Mari nénitől vagy Pista bácsitól. Most viszont kétféle korláttal is megszabnák a Mari néninek nyújtható hitel plafonját. Egyrészt az euró-, ill. forintalapú kölcsönök fedezetéül szolgáló ingatlan piaci értékének legfeljebb 54-70 százalékára rúgó hitelaránnyal, másrészt a Mari néni (vagy ha Pista bácsival közösen vesznek fel hitelt, akkor kettejük együttes) nettó havi jövedelmének 23-50 százalékára rúgó törlesztési hányaddal.
A javasolt arányokat úgy alakították ki a jegybank szakemberei, hogy kellő biztonságot nyújtsanak a hitel visszafizetésére. A forintkölcsönöknél kicsit lazábbak lennének a feltételek, mint a devizahiteleknél, ahol még az árfolyamkockázattal is számolni kell; a magas jövedelmű háztartások pedig nagyobb arányú törlesztést vállalhatnának, mint az alacsony jövedelműek, hiszen a törlesztőrészlet leperkálása után nekik is meg kell élniük valamiből. A mai válságban, amikor mindenki állami mentőövre vár, racionálisnak látszik a kialakított szabályrendszer: a hitelfelvevő is csak addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér, ne vállaljon olyan kockázatot, amely végső soron a közösség számláját terhelheti.
A beharangozott számok nyomán mégis hamar megtelt a világháló a különböző jövedelmű családok különféle devizanemekben felvehető hitelösszegeit tartalmazó táblázatokkal, amelyek demonstrálták: ha a javasolt paraméterekkel lépne érvénybe a szabályozás, akkor sokak lakásvásárlási terve válna köddé. És persze annyi lenne a bankok üzleti terveinek is, amelyek számoltak ugyan a hitelezés megtorpanásával, de a visszaesésével nem. Mellesleg a bankszektor azon nyolc reprezentánsa, amely még a télen bejelentkezett a jegybank válságenyhítő devizacsere-akciójába, éppenséggel azt vállalta, hogy nem csökkenti hitelállományát, mivel akkor ezt szabta feltételül az MNB.
Miért keményített be most mégis a jegybank? Hiszen korábban is tudta (írt is róla), hogy a háztartások túlzottan eladósodtak a jövedelmükhöz képest, és azt is, hogy évek óta a devizahitel a menő. A felügyelő hatóságok (MNB, PSZÁF) mégis csak a forint jókora leértékelődése, s a törlesztőrészletek megugrása fényében ismerték fel, hogy nemcsak az egzotikus valutának számító jenben, hanem az euróban vagy svájci frankban elszámolt hitelek is rendszerszintű kockázatot jelentenek. Az adósok tömeges fizetőképtelensége ugyanis felemésztheti a bankok tőkéjét (hiszen a betéteseiket akkor is ki kell fizetniük, ha a hiteleik nem folynak be), ami alááshatja a bankrendszer és ezen keresztül a gazdaság stabilitását. Érthető hát, hogy a pénzügyi stabilitásért felelős MNB összekapta magát, és a banki hitelkockázatokat mérséklő tervvel rukkolt elő a jobb későn, mint soha elv jegyében.
Csak az nem érthető, hogy miért nem egyeztetett róla a társhatóságokkal (PM, PSZÁF) és az érintett bankokkal. Akkor talán elkerülhető lett volna, hogy nagy ellenszélben kelljen kiharcolnia azokat a szabályokat, amelyek hatásossága (mint általában a piackorlátozó intézkedéseké) jórészt az érintettek hozzáállásán múlik. A sajtóhírekből az derül ki, hogy az eredetileg a bankokkal történő megállapodással, önszabályozó jelleggel bevezetni kívánt korlátozás azért csúszott át a törvényi-rendeleti regula műfajába, mert a jegybanknak nem sikerült egyezségre jutnia a hitelintézetek képviselőivel. 'k ugyanis nemcsak enyhébb szabályozást szerettek volna, hanem filozófiájában is másfélét: olyat, amely nem húzná ki teljesen a talajt hiteldöntéseik önállósága alól. Ez is járható út volna: a bankok kockázatvállalását a tőke- vagy tartalékkövetelmények növelésével is korlátozni lehet.
A pénzügyek modern kori története a piaci kudarcokat követő erőteljesebb szabályozásokra válaszul születő innovációk, majd az ezeket követő deregulációk folyamataként is leírható. Ha a tervezett szabályok sértik a bankok érdekeit, akkor meg fogják találni a kibúvót (például a külföldi anyabankjaik nyújtják majd a hiteleket a honi háztartásoknak). A másik lehetőség, hogy a szabályozás eléri célját, és valóban lanyhul a hitelkiáramlás. Amely most, a recesszió miatt, amúgy is lanyhul. És visszaesik a devizahitelek aránya; igaz, most, a forintkamatok mérséklődésével egyébként is visszaesik.
Ha nem tévedek, ezt hívják prociklikus szabályozásnak, amely eddig az üzleti bankok sajátossága volt: ők akkor ontják a hitelt, amikor amúgy is szépen nő a gazdaság, és akkor zárják el a hitelcsapot, amikor piaci kilátások híján a kutya se kíván beruházni. Anticiklikus (most éppen élénkítő) politikát a kormányok szoktak folytatni, de az egyensúlyi problémák miatt ez nálunk most ellenjavallt. A központi bankok jelenleg, a fejlett világban legalábbis, szintén a recesszió megtörése érdekében nullázzák le kamataikat, és teremtenek likviditást, ám ez nálunk most ugyancsak ellenjavallt. A javasolt hitelezési megszorítással szépen bezárul a szokásossal ellentétes irányban rajzolódó kör.
Mindenesetre nem lesz könnyű helyzetben a jegybanki tervet jogszabályokba öntő kormányzat és a róluk döntő parlament. Itt és most szinte lehetetlen jól dönteni; nem véletlen, hogy a nemzetközi porondon is többnyire csak hangzatos elveket fogalmaznak meg a pénzügyi piacok működésének újraszabályozásáról, konkrét döntések azonban alig születnek. Olyan apróságot most nem is vennék elő, mint a pozitív adóslista hiánya (erről Pete kolléga értekezett nemrég e hasábokon), ami nélkül mit sem ér a törlesztés-jövedelem arány korlátozása egy-egy hitelfelvételnél, hisz' az elkötelezettségek sehol sem adódnak össze.
Belátom, nincs könnyű helyzetben az MNB sem, amely a "van sapkád, nincs sapkád" szindrómával került szembe. Amikor nem korlátozta a hitelezést (főként a devizahitelezést), akkor azért marasztalták el, most, hogy megtenné, ezt olvassák a fejére. Talán kijöhet még valami ésszerű kompromisszum, amely úgy teszi a magyar gazdaságot ellenállóbbá egy következő válsággal szemben, hogy addig sem küldi teljesen a padlóra.
