A pénz világában gyakori jelenség, hogy valami nem az, aminek látszik. Ráadásul itt olyannyira átláthatatlanok a dolgok a földi halandó számára, hogy még a pénzügyekben járatos embereket is könnyű megvezetni, pláne olyan kérdésekben, amelyek politikai célokra is alkalmasak. Ilyenkor a szakértőinek álcázott vitában a laikus közönség végül annak a pártjára áll, amelyik fél politikai hátországa szimpatikusabb a számára. Hasonlóan ahhoz, ahogyan napjaink fő dilemmája, az "oltassuk-e magunkat, vagy sem?" (eredendően szakmai) kérdés eldöntésénél történik (Ezeknek?!).
A politikai felhangokkal fűszerezett hitvitákra jó terepet kínál az MNB időről időre felbukkanó vesztesége, amely a látszat ellenére - és a szokványos helyzetektől eltérően - nem feltétlenül a rossz gazdálkodás jele. Viszont mégiscsak közügy, hiszen közpénzből kell pótolni, és nem is akármekkorából. A korosabb olvasó talán emlékszik még rá, hogy a kilencvenes évek közepén az adófizetők kedélyét egy adósságcseréből kipattant botránnyal borzolták az ellenzéki politikusok és szakértőik. 1997-ben a költségvetésben hirtelenjében 2000 milliárd forintos adósságtétel bukkant fel látszólag a semmiből, pusztán annak folyományaként, hogy a Horn-kormány rendet vágott a zavaros közpénzügyekben, és lehetővé tette, hogy az MNB kamatozó devizahitelekre cserélje a költségvetés lejárat nélküli, nem kamatozó forintadósságát. Évtizedekig ugyanis a magyar állam helyett a jegybank vette fel külföldön az államadósság finanszírozásához szükséges hiteleket, ráadásul devizában (ebben adták), az árfolyam változásából fakadó veszteséget pedig kamatmentesen meghitelezte neki, így az a költségvetés helyett az MNB mérlegét terhelte.
A rendteremtésnek ezt a módját ugyan még a szigorú ÁSZ sem kifogásolta, sőt jelentésében leszögezte, hogy az adósságcsere segítette a monetáris és fiskális folyamatok tisztulását, az ügylet mégis hatalmas felzúdulást váltott ki - no persze nem a dologból mit sem értő népből, hanem az akkori ellenzéki politikusokból. 'ket segítették azok a pénzügyi szakértők (a Fidesz-közeli Drábik Jánostól az akkor még kisgazda Boros Imréig), akik szakmai köntösbe bugyolált okfejtéssel mutatták ki, hogy az egész csak szemfényvesztés, hiszen nem mást szolgál, mint hogy elleplezze a jegybank veszteséges működését. A Fidesz-frakció véleményét tolmácsolva az időközben kormányfővé avanzsált Orbán Viktor azt állította, hogy az adósságcserével az MNB tulajdonában lévő kereskedelmi bankoknál keletkezett veszteségeket kívánták konszolidálni. Ezzel az ügyet az aktuális MNB-elnök elleni hadjárat arzenáljának részévé tette.
A "boszorkányüldözéshez" jól jött egy másik rejtélyes dolog, az ún. sterilizáció, amely egyes években szintén komoly veszteséget okozott az MNB mérlegében, és épp úgy emberfia nem értette, miért, mint az adósságcserénél. Ez a veszteségfajta fölöttébb furcsa természetű: többnyire akkor duzzad föl, amikor éppen kedvezően alakulnak az ország pénzügyei. Az táplálja ugyanis, hogy a beáramló külföldi tőke a bankok közvetítésével a jegybankhoz kerül, miközben a deviza ellenértékét képező forint bejut a gazdaság vérkeringésébe. A többletlikviditást az MNB saját kötvényeinek eladásával vonja ki a forgalomból (sterilizálja), nehogy a túl sok pénz felverje az árakat. A műveleten a jegybank veszít, hiszen a bankoknak eladott forintkötvényre magasabb kamatot fizet, mint amit a megvásárolt devizáért kap.
Nem nehéz belátni, hogy minél több a beáramló külföldi tőke, és minél nagyobb a kamatkülönbség, annál nagyobb a sterilizációs igény, és annál nagyobb a jegybanki veszteség. Ha országunk azért vonzó a külföldi tőke számára, mert szárnyal a gazdaság, az is épp úgy növeli a veszteséget, mint amikor pusztán a forint kamatfelára csábítja ide a forró pénzeket. A kilencvenes évek közepe táján a költségvetési kiigazítással és a csúszó leértékeléssel hitelessé tett gazdaságpolitika, no meg a felgyorsított privatizáció vonzotta hozzánk a tőkét; és paradox módon ez a devizabőség idézett elő nagy veszteségeket az MNB mérlegében. Devizaínség idején, amikor például elszáll a fizetési mérleg vagy apad a tőkebeáramlás, nem jön létre ilyen veszteség.
De persze összeesküvés-elméletet sem volt nehéz kreálni az ügyhöz. A más munkáiban a pénzügyi "perpetuum mobilét", a kamat nélküli gazdaságot propagáló Drábik János olvasatában például ez az egész sterilizálósdi a külföldi bankok és az érdekeiket kiszolgáló jegybank mutyija volt. "1998-ban az MNB ily módon 150 milliárd forint kamatot fizetett a kereskedelmi bankoknak, csupán a feleslegesen ideküldött 3 milliárd dollárt meghaladó pénznek a forgalomból történő kivonásáért, azaz sterilizálásáért. Az MNB nagy összeget adott a magyarországi leánybankoknak, azok pedig ezt átutalták a külföldi anyabankjaiknak. Ez az átutalás belső és titkos ügylet, így zavartalanul lehet akármekkora kamatot fizetni, és észrevétlenül kivinni az országból adómentesen." (Miért rossz az MNB monetáris politikája?, Havi Magyar Fórum, 1999. nov.) Végül is mennyivel életszerűbb magyarázat ez ebben a ronda, korrupt világban!
Járai jegybankelnököt nem vegzálták ilyesmivel, pedig az ő idejében is volt sterilizáció, és voltak veszteséges évei az MNB-nek, mint ahogy persze nyereségesek is voltak. Az ő regnálására jutó hatéves időszak enyhén pozitív szaldót mutat, de persze nem ezért volt jó (vagy sem) az ő monetáris politikája, mint ahogy az elődeit és utódait sem a jegybanki eredmény előjele minősíti.
Most viszont megint lehet anyázni az MNB-t (teszik is néhányan, pártállástól függetlenül), hiszen a következő két évben tetemes, százmilliárdot meghaladó veszteségeket fog elkönyvelni. Most éppen nem a magántőke önkéntes bejövetele idézi ezt elő, hanem az IMF-kölcsön, amire azért szorult rá a magyar kormány, mert a nemzetközi hitelválság közepette nem tudta a piacról finanszírozni az államadósságot. A hunyó viszont most is az MNB, hiszen a kölcsön forintra váltásának hatását neki kell semlegesítenie, és neki kell állnia a forintkötvényekre fizetett és a devizatartalékra kapott kamat különbségét. A veszteség tehát az ő mérlegében jelentkezik.
Érthető, hogy a következő kormány várományosai hideglelést kapnak ettől, hiszen az MNB veszteségét végül az államnak kell megtérítenie (ki másnak is?). Igaz, a költségvetés majd' ekkora kamatkiadástól mentesül, vagyis (szinte) a pénz az ablakban esete áll elő. Az országkockázati felár jelent némi többletköltséget a belföldi finanszírozáshoz képest, a serpenyő másik oldalán viszont a magasabb devizatartalék stabilizáló hatása áll. Jobb lett volna persze korábban bespájzolnia az MNB-nek, mert akkor talán elkerülhető lett volna a forint elleni múlt őszi támadás, de ez már késő bánat.
Most már nem tehet mást a következő kormány sem, mint hogy előteremti valahogy a veszteségpótlás summáit, és okulva elődei hibájából meghonosítja a felelős költségvetési politika (mifelénk ritkán látott) gyakorlatát. Ezzel tartósabb kamatcsökkenést érhet el, mint a jegybank vegzálásával.
