Amerikai mintára rögtön válaszolok: az, ami jó a Molnak. Vagy a Malévnek; s a sor folytatható. Vettem a (mai netvilágban nem nagy) fáradságot, és utánanéztem, hogyan is született az elhíresült mondás: "ami jó a General Motorsnak, az jó az országnak". Próbáltam felkészíteni magam arra a hamarosan eljövendő világra, amelyben a rút egyéni (profit)érdekek magasröptű közérdekké nemesülnek. Amikor a mindnyájunk ("az emberek") érdekeit képviselő állam átveszi a kizárólag a gonosz tőkések profitvágyát kielégítő piac szerepét a gazdaságban. Erre az ideára már a mai (és tegnapi) kormány is mutatott némi hajlandóságot, a holnapi viszont büszkén a zászlajára is tűzi.
A közelmúltban kaphattunk már egy kis ízelítőt az előttünk álló új világból, amelyben bársonyosan simul össze az egyéni és a közérdek, merthogy a profitéhséget elfojtja a nemzet szolgálatából fakadó bódulat. Nyilván ennek a szép ideának a jegyében születtek az elmúlt években is szép számmal azok a kormányzati javaslatok és parlamenti döntések, amelyek bár a felszínen a közösség érdekét szolgálták, jól láthatóan áttűntek rajtuk egy-egy szűk szakmai kör (egyénekre is lebontható) profitérdekei.
Emlékezzünk a teljes parlamenti konszenzussal 2007 őszén tető alá hozott lex Molra, amely azzal gátolta meg a kisebbségi tulajdonos osztrák OMV érdekeltségének növelését a túlnyomóan (85 százalékban!) külföldi tulajdonban lévő, de a magyar menedzsment okán nemzetinek nevezett olaj- és gázipari óriásvállalatban, hogy az ún. stratégiai cégek vezető tisztségviselőit bebetonozta pozíciójukba (őket már csak 75 százalékos részvényesi szavazattal lehet leváltani). A törvény emellett az egy részvényesre megszabott 10 százalékos szavazati plafonnal biztosította a "magyar" vezetés teljhatalmát az ilyen cégek stratégiai döntéseiben.
Vagy gondoljunk az állami Magyar Villamos Művek és a nem állami, de "nemzeti" Mol érdekében a múlt év végén sebtében, bár újfent hatalmas többséggel (csupán 17 liberális és független nem szavazat ellenében) hozott nagy horderejű törvénymódosításra, két (2 darab) képviselő indítványa nyomán. Ez a ránk nézve is irányadó uniós versenypolitikával szembeszállva, sőt a független (értsd: nem az illető cégek által szponzorált) energetikai szakértők véleményét is sutba dobva lehetővé tette, hogy a hazai gáz- és villanyvezeték-hálózatok továbbra is a nagy nemzeti energiacégek tulajdonában maradjanak. A törvénymódosítást példás nagykoalícióban beterjesztő képviselők nem is titkolták (de még csak nem is szégyellték), hogy a javaslatot az érintett cégek szakemberei fogalmazták meg (Lásd: Energikus törvényhozók, Népszabadság, 2009. december 28.)
De nem kell túlzottan megerőltetnünk a sok nehéz ünnepi étektől és szesztől eltompult memóriánkat, mert már az új év is szolgál példákkal arra, hogy miként nemesülhetnek vállalati érdekek közérdekké - némi politikai közreműködéssel. Láttuk, hogyan vált nemzetbiztonsági botránnyá az a hír, hogy a kormány üzemanyagtenderét nem nemzetünk éllovas vállalata, a Mol nyerte meg, hanem a literenként pár forinttal olcsóbb benzint kínáló, s emiatt a magyar államnak (vagyis nekünk) 150 milliót megspóroló vetélytárs, az OMV. Az még csak kisebb felszisszenést okozott fideszes politikusok részéről, hogy a magyar adófizetők pénzéből a kormány külföldi céget és annak főtulajdonosát, az osztrák államot támogatja. Egetverő botrány abból lett, hogy a nemzetidegen olajcég megismerhette a rendőr- és mentőautóink rendszámait, bár később kiderült, hogy a tűzoltósággal, a vám- és pénzügyőrséggel, a Köztársasági 'rezreddel és a nemzetbiztonsági mzolgálattal együtt a rendőrség és a mentőszolgálat is a magyar olajipari társaságtól veheti csak az üzemanyagot. Merthogy a többségi külföldi tulajdon (benne 21 százalékkal az orosz Szurgutnyeftyegaz és 7-7 százalékkal az ománi és a cseh olajtársaság) ellenére nemzeti vállalatnak számító Mol nemzetbiztonságilag át van világítva, az osztrák állam kisebbségi tulajdonában lévő OMV viszont nincs.
Engem ez a magyarázat éppenséggel nem nyugtatott meg, és nem csak azért, mert így nekem, adófizetőnek többe kerül a rendőrség furikázása. Attól fogott el a pánik, hogy belegondoltam, mekkora kockázatot jelent, hogy rendőreink, mentőseink és más fontos szolgálataink dolgozói húsboltban veszik a húst, a sarki közértben a kenyeret és tejet, mit több, a piaci kofától a zöldséget, holott azok tutira nincsenek nemzetbiztonságilag átvilágítva. Jézus Mária! Ki ellenőrzi így azt, hogy nem mérgezik-e meg őket ellenséges országok titkos ügynökei, mielőtt szolgálatba mennek?
Ha a Mol elvérzése a kormányzati benzintenderen túlzottan felizgatta volna nemzeti identitásunk elvesztése miatt aggódó honfitársainkat, akkor megnyugodhatnak, hogy legalább nemzeti légitársaságunk megmentésére újra a zsebébe (a zsebünkbe) nyúl a magyar kormány mintegy 9 milliárd forint erejéig, és cserében csupán tulajdonrészt kér az évek óta veszteséges cégből. Jó üzlet ez nekünk! A Malév újraállamosítással történő megmentése lehangoló búcsúaktus attól a kormánytól, amelyről eddig úgy tudtuk, hogy az ország, és nem néhány nagyvállalat válságának kezelésére esküdött föl.
Marad a régi kérdés: kinek jó mindez? Tényleg a mi érdekünk, hogy a (meglehetős önkénnyel) nemzetinek kikiáltott vállalataink horribilis nemzeti ráfordításokkal is életben maradjanak? Hogy mindenáron megvédjük őket a piaci versenytől? Hogy olyan feltételeket teremtsünk számukra, amelyek mellett a nemzetinek mondott, de külföldi társaikhoz hasonlóan a profitérdekek által motivált menedzsmentek bebetonozhatják széküket? S mindezt olyan törvényekkel és rendeletekkel, amelyeket ők maguk mondanak tollba?
Nos, hogy is volt azzal az amerikai mondással? A Wikipedia össznépi tudása szerint az eredeti szöveg kicsit más volt, mint amit idézni szoktunk (ami jó a General Motorsnak, az jó az országnak). A nagy amerikai autókonszern egykori vezérigazgatójának, Charles Erwin Wilsonnak (hiányosan) elhíresült mondása egy szenátusi meghallgatáson született, mielőtt védelmi miniszterré nevezték volna ki. Arra a kérdésre, hogy miniszterként hozna-e döntést a General Motors érdekei ellenében, határozott igennel válaszolt, de azért hozzátette: "ilyen helyzetet nem tudok elképzelni, mivel régóta úgy gondolom, hogy ami jó az országnak, az jó a General Motorsnak, és megfordítva".
Bölcs, vérbeli politikusi szöveg, egy rabbi-viccbe is elmenne. Pláne, hogy mindezt azt követően mondta, hogy vonakodva bár, de a bizottság nyomására megígérte: eladja tekintélyes GM-részvénypakettjét.
Ha megkérdeznénk a Mol, az MVM, a Malév és a többi "nemzeti" cég vezetőit, feltehetően azt a választ kapnánk, amit a GM egykori fejének mondásából az utókor idézni szokott, vagyis, hogy ami jó a cégemnek, az jó az országnak. Pedig mennyivel megnyugtatóbb lenne a fordítottját (vagyis a wilsoni mondat első felét) hallani: ami jó Magyarországnak, az jó a nemzeti vállalatainknak.
