Dúl Magyarországon a kártyacsata. Szociális kártya, antiszociális kártya, szolidáris kártya, dobálóznak a pró és kontra érveket sorolók. A kifejezések mind ugyanazt a pénzhelyettesítő plasztiklapot illetik, ami a kiagyalói szerint arra szolgál, hogy a szociális segélyeket ne lehessen tetszőlegesen felhasználni. Hogy az érintettek ne költhessék italra, cigarettára, félkarú rablóra, uzsorára. Mert hisz' ez a mi pénzünk, az adófizetőké, és ezért jogunk van megmondani, mire szánjuk. A monoki polgármester ötlete nyomán tavaly ősztől több településen - sokak szerint alkotmánysértő módon - bevezetett szociális kártya nemcsak az adófizető polgárok széles körének tetszését nyerte el, hanem - ettől nem függetlenül - a politikai pártok zömének támogatását is élvezi. Pedig, mint a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom alapítóinak cikkéből kiderül, alig 60-65 ezer ember (fejenként pár tízezer forintos) segélyéről van szó, ami elenyésző része a költségvetési kifizetéseknek (Az antiszociális kártya; Népszabadság, 2010. január 20.).
Az adófizetők sokasága eközben természetesnek veszi, hogy az ún. cafeteriajuttatások keretében korábban adómentesen kapott utalványokat évekig nem egészen arra költötte, amire az a törvény szerint szolgált, és ezt a "devianciát" az APEH is elnézte. Csak most keményített be a meleg étkezésre szolgáló munkáltatói juttatásoknál, és szűkítette az elfogadóhelyek körét a munkahelyi ebédhez hasonló étkezést biztosító helyekre. Ami azt jelenti, hogy az ilyen támogatásokat eddig nem feltétlenül a társadalmi célja szerint használták fel.
Jó, tudom, az összehasonlítás éppúgy sántít, mint a fent idézett cikk szerzőié, akik a közalkalmazottakkal és politikusokkal példálóztak, hogy ti. ők is az adófizetők pénzét kapják, mégis szabadon költhetik arra, amire akarják, akár alkoholra és cigarettára is. A szociális segélyeket viszont - érvel ellenük az MDF népjóléti kabinetvezetője - "az adófizetők pénzéből ellenszolgáltatás nélkül, társadalmi szolidaritás címén" kapják (Pusztai Erzsébet: Szolidáris kártya - esély és felzárkózás, Népszabadság, 2010. február 2.). Ezért ebben az esetben az adófizetőknek joguk van arra, hogy megmondják: mire költhető a pénz és mire nem. Az alkohol és a cigaretta kivételével minden termék, szolgáltatás megvásárlására lehetőséget nyújtó szolidáris kártya "a szolidaritás eszméjét képviseli - szolidaritást, a pénzüket jó helyen tudni akaró adófizetőkkel és a segélyezettekkel egyaránt".
A népjóléti kabinetvezető érvével szemben nyilván az én cafeteriás példám sem maradhat lábon, hiszen mégiscsak magasabb rendű közérdek, hogy a rendes, dolgozó ember a munkája közben fogyasztandó meleg étkezésre jókora adókedvezménnyel kapott juttatását szabadon költhesse bármilyen ételre, italra (ad absurdum alkoholra és cigarettára), mint a társadalmi szolidaritás címén, munkanélküliként kapott juttatást. Az APEH minapi állásfoglalását megelőzően senki emberfia és semmilyen szolidaritás pártja nem emelt szót az ellen a társadalmi pazarlás ellen, ami az adófizetők pénzén cafeteriajuttatás címén folyt, s amibe a sokakat érintő étkezési utalványok mellett az inkább csak a magasabb jövedelműeket érintő üdülési csekkekkel folytatott machinációk is beletartoztak, a köztisztviselőknek járó egyéb juttatásokról nem is beszélve.
Mert az is az adópénzek elherdálása, ha a különböző szolgáltatói lobbik nyomására (szálloda- és vendéglátó-ipari, kereskedelmi érdekképviseletek, vagy az utalványokat forgalmazók kedvéért) tartunk fenn egy olyan támogatási rendszert, amely, mint minden pántlikázott pénz, pazarló felhasználásra ösztönöz. Ha ugyanis az adókedvezmény célja valóban a munkafeltételeket javító étkezés lett volna, akkor nyilván nem most jutott volna eszébe az adóhivatalnak, hogy ellenőrizze az utalványok felhasználását. Az sem lehet véletlen, hogy az utalványok beváltását korlátozó APEH-állásfoglalásra a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetének elnöke emelte fel elsőként szavát, akitől megtudhattuk, hogy az üzletek forgalma több mint százmilliárd forinttal (!) csökken amiatt, hogy eztán nem fogadhatnak el meleg étkezési utalványt (Népszabadság, 2010. febr. 5.). Amiből kiderül, hogy itt az adóforintok jóval nagyobb volumene fordítódott a rendeltetésétől eltérő célra, mint amennyit az egész szociáliskártya-história érinthet. A korábban évente jogellenesen felhasznált 100 milliárdnyi utalványhoz csaknem akkora összegű tb- és adómentesség (vagyis állami támogatás) társult, míg az érintett szociális juttatások becslések szerint nem haladják meg az évi 30 milliárd forintot.
Ebből is látszik, hogy a szociális juttatások köré kreált balhét nem népjóléti megfontolások, de még csak nem is az adózókkal szembeni szolidaritás eszménye váltotta ki, hiába próbálják jobb sorsra érdemes politikusok is jóhiszeműen védelmükbe venni a szerintem védhetetlen, antiszolidáris és antiszociális kártyát.
De az ő kedvükért most én is eljátszom az álnaivát, hogy legalább a javaslat közgazdasági ésszerűtlenségére rámutathassak. Most, amikor a csapból is a modern pénzgazdaság (gúnynevén: neoliberalizmus, vagy most legutóbb, Orbán Viktor évértékelésének szép kifejezésével: pénzkapitalizmus) elleni kirohanások folynak a politikai paletta szinte minden árnyalatán, érdemes elgondolkozni azon az általános kérdésen is, hogy vajon mire is való a pénz. A pénz nóvuma, ami miatt eddig egyetlen társadalomnak sem sikerült megszabadulnia tőle, az, hogy általános egyenértékesként egyszerre értékmérő, forgalmi eszköz, kincsképző és fizetési eszköz (no meg világpénz, de ez most itt mellékes).
Teljes funkciójú pénz hiányában, ha korlátozottan is, de más dolgok is betölthetik a szerepét - és nem csak a gyerekek kártyacsatáiban. Háborús, láger-, börtön- stb. helyzetekben nem ritka például, hogy a cigaretta válik fizetési eszközzé: minthogy a nikotinfüggők számára az élelemnél is fontosabb, a cigaretta bármire könnyen becserélhető. A korlátozott funkciójú pénzhelyettesítőknél azonban kisebb-nagyobb tranzakciós veszteségek állnak elő; ez az oka annak, hogy normalizálódott helyzetekben mindig visszatérnek a "valódi" pénzhez.
A segélyek szabad felhasználását korlátozó szociális kártyánál is sok csatornán át folyhat el a féltett adópénz. Leginkább a tiltott termékek (cigaretta, alkohol) megszerzésére kialakuló feketepiaci csereügyletek költségén, no meg a pántlikázott pénzeket magukhoz vonzó "járadékvadászok" (kártyaforgalmazók, kereskedők, hivatalnokok) járadékain keresztül. De a tisztes adófizető bizonyára nyugodtabban hajtja álomra fejét, hisz megdolgozott pénze így legalább "dolgos" kezekbe kerül.
