Tartok tőle, hogy a devizahitelesek megsegítésének ügye csak egyike lesz azon csalódásoknak, melyeket az új kormány idéz elő a be nem váltott (mert nem beváltható) ígéreteivel. A mostantól kormányzó pártszövetség kampányában ugyan nem terhelte túl konkrétumokkal a választópolgárokat, kritikáival és szlogenjeivel azonban a háztartások és a vállalkozások helyzetének gyors és radikális javulását sugallta.
A politika már csak ilyen: az ellenzék kritizál és ígérget, a felelősség a mindenkori kormányé. A választónak volt ideje megtanulni, hogy nem ildomos a politikusi lózungokat kápénak venni; ha mégis jégre megy, az az ő baja. Nem hinném egyébként, hogy a forradalminak titulált voksolás, amely minősített többséget eredményezett a parlamentben, azért jött létre, mert a Fidesz-szavazók az eszükkel elhitték volna, hogy Magyarországon minden másképp működhet, mint a világ más, hasonló adottságú országaiban. Hogy itt a súlyosan eladósodott állam további terheket tud magára venni annak érdekében, hogy polgárai fellélegezhessenek. Hogy kevesebb adóbevételből több támogatást képes nyújtani. Hogy itt és most a jócskán eladósodott lakosság további költekezéssel tudja stabilizálni az országot.
Négy év ámítás és önámítás után az új kormánynak szembe kell néznie a rideg valósággal: azzal, hogy mindennek ára van. Tanulságul szolgálhat a Medgyessy-kormány, amely az ígéretlicitté fajult 2002-es kampányt követően az igazmondás ethosza jegyében tételesen végrehajtotta az együttesen megalapozatlan vállalásait. Máig ennek a politikai butaságnak és felelőtlenségnek isszuk a levét.
Orbán Viktor a parlament alakuló ülésén azzal kezdte beszédét, hogy nem először van ebben a helyzetben, tudja, mi a dolga. Talán arra is gondolt eközben, hogy az előző alkalommal nem egészen azt tette, amit kommunikált. Talán most is tudatában van annak, hogy képtelenség eleget tenni annyiféle elvárásnak, amenynyit nemhogy az ország egyharmada (a választásra jogosultak ekkora hányada szavazott rájuk), nem is csupán a kétharmada (ekkora a parlamenti mandátumarányuk), hanem a "háromharmada" (ennyit szándékozik képviselni) megjelenít. Talán most sem veszítette el annyira a realitásérzékét, hogy retorikai és taktikai képességeit bedobva ne próbálna meg átszlalomozni a felcsigázott várakozások erdőjén. Meg talán tanult is Medgyessy kudarcából, és igyekszik elkerülni az ő csapdáját. Hiszen hiába nem ígért annyi konkrétumot, mint kollégája, kommunikációjával a gyorsan elérhető könnyebb élet iránti vágyakat élesztgette.
Orbán dolga most persze nehezebb, mint 12 évvel ezelőtt. Akkor a gazdasági ciklus felívelő szakaszában, prosperáló világgazdasági környezetben vette át a kormányzást, és a választási kampány is visszafogottabb volt; így megtehette, hogy - ügyes dumapolitikával leplezve - jó két éven át fenntartsa a költségvetési fegyelmet. Most viszont muszáj valamilyen kézzelfogható és zsebbe vágó intézkedéssel is lehűteni a négy éve tartó kampánnyal feltüzelt választókat - és éppen egy világválság közepette.
A korábban hangoztatott adócsökkentés helyét mintha most a devizahitelesek terheinek enyhítése vette volna át, bár a nyilvánosság előtt folyó ötletbörze kétségeket támaszt a dolog komolyságát illetően. A nemzeti valuta stabilitása érdekében jobb is lenne ezt az ötletelést mielőbb abbahagyni, hiszen a devizahitelek forintosításának terve könnyen beindíthatja a forint elleni spekulációt. Talán van annyi realitásérzék a gazdaságpolitika régi-új alakítóiban, hogy belássák: ellenzékben még lehet felelőtlenül dumálni, kormányon viszont számolni kell azzal, hogy a piaci szereplők komolyan veszik, amit mondanak. (Ha meg nem, az annál rosszabb.)
Ha adócsökkentésre rövid távon nincs mód, és a devizahitelesek tömeges megsegítése sem járható út (más kérdés, hogy egyáltalán kívánatos-e - szerintem nem), akkor maradnak az olyasféle általános célok, mint a beruházások és a fogyasztás serkentése, netán egy újabb ingatlanboom előidézése (ezekkel Matolcsy György példálózott a május 11-i Népszabadság-interjújában). Meg a sajtóban kiszivárogtatott többi intézkedés, mint a hazai gazdálkodók birtokbővítését ösztökélő hitelprogram vagy a lakáshitelezés korábbi támogatási rendszerének feltámasztása. A sokat emlegetett gazdaságpolitikai fordulat három pilléréből (a növekedés beindítása, a foglalkoztatás növelése és az egyensúly megteremtése) csak a harmadikhoz nem kaptunk még támpontokat. Pedig anélkül lázálom marad az egész.
A római birodalom lakói pénzügyi és politikai válságok idején megtakarításaik növelésével védekeztek, így próbáltak felkészülni a rosszabb napokra. Erre a - meglehet, avíttas, bár az emberi természettől nem idegen - magatartásra éppen akkoriban hívta fel a figyelmemet a portugáliai Conimbriga római múzeumának egyik felirata, amikor az itthoni várományos gazdasági miniszter a fogyasztás serkentéséről beszélt. A majdani régészek a mostani válságkezelés idejéből mifelénk nem a pénzzel tömött agyagedényeket helyettesítő betétkönyveket találnak, hanem adósságleveleket. Törhetik a fejüket az épkézláb magyarázaton.
Kormányaink évtizedeken át sokat tettek azért, hogy kiöljék belőlünk a jövőről való gondoskodás ösztönét, és megtakarítások helyett fogyasztásra buzdítsanak. Láthatóan az új kormány is beáll a sorba: miközben generálisan levenné a terhet a túlzottan eladósodott devizahitelesek válláról, közpénzből támogatott hitelekkel élénkítené a válság miatt pangó ingatlanpiacot, lendítené fel a kisvállalkozásokat és indítaná be a tetszhalott földpiacot. Ezekhez sajátos állami-banki konstrukciókat teremtene, hogy aztán végképp összekeveredjenek a köz- és magánpénzek. Kormányközeli bankok és bankárok dolgoznak már most gőzerővel az új konstrukciókon, s nem lehet kétségünk afelől, hogy mint minden ilyen ügyletben, jócskán csorog majd el közpénz a közösségi céloktól eltérő helyekre. Ahogy ez már a kétezres évek elején megkreált lakástámogatási rendszerben is megtörtént, amely a rászoruló (és nem rászoruló) családok mellett a bankoknak és építési vállalkozásoknak is szépen juttatott az állami pénzekből.
Medgyessy kormánya, ha késve is, de legalább ezt az anomáliát felszámolta. A mai kormány a beválthatatlan ígéretek beváltásának csapdájába talán nem esik bele, de láthatóan arra készül, hogy végiggondolatlan állami akciókkal ismét időzített aknákat telepítsen. Hiába próbálja Matolcsy a devizahitelezés felelősségét teljes egészében a kereskedelmi bankokra és a jegybankra kenni, a lakossági hitelezés túlszaladásához az első lökést éppen az ő kormányuk adta. A túldimenzionált kamattámogatással táplált keresletre alapozva futtatták fel a bankok a lakossági hitelezési üzletágukat, majd erre (és az olcsó anyabanki forrásokra) építve cuppantak rá a devizahitelezésre. A bűnbakkeresés helyett, mellett ezzel sem ártana szembenézni. Az aktivista gazdaságpolitikai kísérletezéseket pedig jobb lenne nyugalmasabb időkre hagyni.
