Égi jelnek is vélhetjük a BKV-botrányt. Most, amikor a látványos piaci kudarcok miatt egyre többen fohászkodnak az államhoz mint megváltóhoz, kijózanító hideg zuhany minden hír, amely figyelmeztet minket az egykor már unalomig ismert tételre. Arra, hogy a (természeténél fogva) a politika fogságában működő állam (természeténél fogva) pazarló, kevéssé hatékony gazdálkodó. Egyszerűen azért, mert képviselőjének nem áll elemi érdekében, hogy gondos gazdaként takarékoskodjon, hogy jó áron eladható termékeket, szolgáltatásokat követeljen meg az irányítása alatt működő cégektől - és ezt az érdektelenséget az általa kinevezett vállalatvezetők fejében sem képes megfelelő érdekeltséggé varázsolni. Nem állítom, hogy teljességgel lehetetlen volna, hiszen az ember önbecsülésből vagy a jól végzett munka öröméért is képes jól dolgozni, de pusztán erre építeni kockázatos dolog, és különösen mifelénk, ahol a tervgazdaság több évtizedes hagyománya miatt még annyi gyakorlatunk sincs a piac és az állam összehangolásában, mint a szerencsésebb nyugati gazdaságoknak.
Másutt is igaz lehet, de nálunk már szinte feltételes reflexszé vált, hogy egyszerűbb a tulajdonos államot (önkormányzatot) pumpolni, mint a piaci versenyben helytállni. Az állam, legyen az központi vagy helyi, szinte tetszés szerint tágíthatja forrásait adókivetéssel vagy erre alapozott hitelfelvétellel, ezért kevésbé szorítják őt szűkös pénzügyi korlátok, mint a magántulajdonost. Az állami bürokrácia természete, sajátos motiváltsága is a hatékonyság ellen hat, nem beszélve a politikai befolyásoltságról, és ettől nem függetlenül a nyílt korrupcióról vagy ennek puhább formájáról, a közpénzek célirányos elosztásáért folyó lobbizásról. (Ne feledjük: korrupció definíció szerint csak ott lehet, ahol az állami pénztárca jelen van.)
Az állami tulajdonban mint olyanban gyökeredző negatívumokat akkor sem tehetjük zárójelbe, ha a magántulajdonú piaci szereplőkről is gyakorta állíthatunk ki rossz bizonyítványt (mint ahogy a megtakarításokat felelőtlenül, esetleg csalárdul felhasználó, netán direkt elsikkasztó pénzügyi vállalkozók esetében már számtalanszor megtehettük). De abból, hogy nem minden magáncég működik jól, nem következik, hogy a rosszul működő cégek mind magánkézben vannak, az meg pláne nem, hogy azért működnek rosszul, mert nincsenek állami tulajdonban. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a döntően magántulajdonra épülő, a piac által koordinált gazdaságok hatékonyabban működnek, mint a döntően az állami tulajdon talaján álló, a bürokratikus állam által összehangoltak. Mi itt, az Elbától keletre, ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk meg.
Az államtól nemcsak tulajdonosként várnak sokan csodát, hanem a (nem vitatott) szabályozói szerepe is felértékelődik. A mostani válság újfent rámutatott olyan piaci tökéletlenségekre, mint a verseny korlátozottsága vagy az információs hiányosságok, és ez egyúttal azzal a felismeréssel párosult, hogy a kiküszöbölésükre létrehozott állami intézmények (legfőképp a pénz- és tőkepiacok működését szabályozók és ellenőrzők) sem működnek kielégítően. Az többnyire a homályba vész, hogy az "eredendő bűnt" éppenséggel a kormányzatok háza táján kell keresni, hiszen nem ölthetett volna ilyen méreteket a válság, ha például az USA-ban állami pénzekből kistafírozott, állami irányítású bankok segítségével nem nyomatnak le éveken át a kormányok irdatlan mennyiségű olcsó hitelt a nem hitelképes tömegek torkán. A biztosítékot mégis a pénzügyi piacok kudarcai verték ki: konszenzus van abban, hogy ezek az eddiginél hathatósabb, nemzetközi szinten összehangoltabb szabályozást tesznek szükségessé.
Ami rendben is van. A baj az, hogy a közvetlenül a pénzügyi piacokról érkező (bár gazdaságpolitikai okokra is visszavezethető) válság ürügyén sok politikus az állam gazdasági szerepének növelésére és a kormányzati beavatkozások kiterjesztésére törekszik, kihasználva a pénzügyi veszteségek és gazdasági bizonytalanság miatt kiábrándult választók csodavárását. Feledve azt a figyelmeztetést, hogy a piaci kudarcokra csak akkor jelent gyógyírt a kormányzati beavatkozás, ha legalább megközelítően elérhető vele, hogy úgy javul a többség helyzete, hogy senkié sem romlik (Pareto-javítás). És még ilyenkor sem feltétlenül üdvözítő a beavatkozás, hiszen még eszményi kormányzással sem biztosítható a gazdasági hatékonyság (lásd J. E. Stiglitz A kormányzati szektor gazdaságtana c. művét).
Nálunk most a politikai mezőny jobb- (Orbán és tsai.) és balfelén (Szili és tsai.) egyaránt az erőteljes kormányzati beavatkozástól és az állami tulajdontól várják a gazdasági bajok orvoslását, függetlenül attól, hogy itt és most konkrétan mi is a zavarok oka. Hiszen a Napnál is világosabb: nálunk minden baj forrása az utóbbi években (egyesek szerint már Bokros óta) meghonosított neoliberális gazdaságpolitika, amely nemcsak lemondott az állami struktúrapolitikáról, de egyúttal kiszolgáltatta az országot a nemzetidegen tőkének, amit - néhány közgazdász és a közszolgálati Vasárnapi újság értesülése szerint - évi ezermilliárdokkal támogatnak a "neoliberális" magyar kormányok (nincs itt némi ellentmondás?). Ez az egész neoliberális "vérvád" mellesleg éppúgy nem ül, mint egykori eredetije, hiszen nehéz lenne egy Európa-bajnok méretű állami újraelosztást produkáló magyar gazdaságpolitikát ilyennek nevezni; de sebaj, a lényeg úgyis csak az, hogy legyen kitől megmenteni az embereket.
Lehet, hogy néhány, egykor valóban neoliberális fordulatot tett országban bizonyos területeken (pl. pénzügyi piacok) indokolt az állami szabályozás és felügyelet megerősítése, és esetenként a durva kormányzati beavatkozás (pl. állami bankmentés) is elkerülhetetlen ott, ahol ennek hiánya a pénzügyi rendszer összeomlásával fenyeget. Veszélyes volna azonban ennek ürügyén Magyarországon is hasonló gyógymódot alkalmazni eltérő bajainkra. Nálunk nem a magángazdaság szorul további regulákra, ott elég a meglévőket hatékonyabbá tenni. Nálunk az állam erősítésére éppen az állami (önkormányzati) vállalatok irányításában és ellenőrzésében van szükség, hiszen ennek és a nyilvánosságra épülő társadalmi kontrollnak a hiányosságai miatt virágozhat a korrupció és lehet akadálytalan a pazarlás. Félő azonban, hogy akár balról, akár jobbról jön az erős államot ígérő új hatalom, ott fog erősíteni a gazdaságban, ahol nem kéne, és ott nem fog, ahol elkelne. Aminek eredménye egy kevésbé hatékony magánszektor és egy kiterjedtebb, de továbbra is pazarló állami rossz elegye lesz.
És még abban sem lehetünk biztosak, hogy érvényes lesz Samuelson és Nordhause ironikus, de jóhiszemű megállapítása a túltengő gazdasági szabályozásról, hogy "a gyenge hatékonysághoz vezető út jó szándékkal van kikövezve". Igaz, a közgazdasági alapkönyv szerzői az állami beavatkozás és a piaci hatékonyság konfliktusát a jól működő demokratikus társadalmakban jellemezték így. Hol van nekünk ilyenünk?
