Úgy látszik, egyetlen kormány és egyetlen befolyásos párt sem tud megbékélni azzal a gondolattal, hogy a független nemzeti intézmények vezetőit nem lehet csak úgy fenéken billenteni. Kiszekálni persze bárkit lehet: a legfüggetlenebb intézmények legjobban védett posztjain is előfordulhat, hogy kellő nyomás alatt elszakad a cérna. Az ritkábban (nálunk gyakorlatilag sohasem) fordul elő, hogy önnön hibáját beismerve távozna önként egy tekintélyes vezető. Nyilván eleve csak az vállalja az ilyen intézmény irányításával járó megtiszteltetést, aki nemcsak feddhetetlennek, de tévedhetetlennek is tartja magát.
Az utóbbi hetekben szinte egyszerre próbálták elmozdítani a helyéről az MNB és a PSZÁF elnökét: az előbbi lemondatásáért nagykoalíció jött létre a kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt között, az utóbbi elmozdításáért pedig a kormány aktivizálódott. Noha a pénzügyi rendszer működését és a pénzfolyamatok alakulását befolyásoló hatóságok függetlenségét illetően konszenzus van a demokratikus világban, e szervezetek vezetőinek vegzálása minálunk napi rutinná vált. A lehető legnagyobb függetlenséggel megáldott MNB éléről eddig csak Bod Péter Ákost sikerült kiszekálnia anno Horn Gyulának, míg Surányi György állta a sarat a CW Bank-ügy Fidesz kreálta koncepciós vádjával szemben. A pénzügyi felügyeletet ellátó - számos néven futott - intézmény vezetői azonban sorra áldozatául estek a politikai, hatalmi viszonyok változásának: Tarafás Imre, Szalkai István, Szász Károly után most Farkas István távozott posztjáról idő előtt. A kormányok többnyire a legegyszerűbb megoldást, a szervezeti átalakítást választották, így különösebb indoklás nélkül lehetett új vezetőket kinevezni.
A függetlenség persze nem öncélú. Nem azért bástyázzák körül ezeket az intézményeket és vezetőiket a politikai és gazdasági befolyásolással szemben, hogy ellenőrizetlenül működhessenek, hanem azért, hogy nagyobb legyen a hitelességük, és ezáltal nőjön intézkedéseik hatásossága. A függetlenség persze csak szükséges, de nem elégséges feltétele a hitelességnek: ehhez még a felügyelt (irányított) szereplők által elismert szakértelemre is szükség van, ami, mint Csurkára rácáfolva kiderült, mégsem ócska bolsevista trükk. Hogy azért legyen valami bolsevik színezete a dolognak, erre is adaptálhatjuk a lenini képletet: hitelesség = függetlenség + szakértelem.
Talán a fejlődés jele, de az egykor még elegendőnek tetsző kétváltozós függvény (eredeti formájában: kommunizmus = szovjethatalom + villamosítás) a mai világ összefüggéseinek leírására mégsem elegendő. Ahhoz ugyanis, hogy a függetlenség és a szakértelem hitelességet teremtsen, átláthatóságra is szükség van. Hiszen ha nem követhető nyomon, hogy a pénzügyi folyamatokat alakító döntéseket miként hozzák meg, és milyen hatással járnak a döntéshozókra, akkor bárkiben feltámadhat a gyanú, hogy egy adott intézkedést netán valamely partikuláris érdek motivált a nemzetgazdaság állapotának jobbítása helyett. Az intézmények átláthatóságát a pénzügyi beszámolók, a döntéshozatali rendszerek és a fontosabb döntések nyilvánossága biztosíthatja, a személyekét pedig a döntéshozókra előírt összeférhetetlenségi szabályok és vagyonbevallások.
Hogy érvényesül mindez a pénzügyi-gazdasági folyamatokat befolyásoló jegybank esetében? A döntések hátterének megértését szolgálja, hogy nyilvánosságra kerülnek a Monetáris Tanács üléseinek jegyzőkönyvei és a tagok szavazatai. A döntéshozók érdekkonfliktusait törvényben előírt összeférhetetlenségi szabályok küszöbölik ki. Az átláthatóságnak a vagyonbevallás is fontos eleme, mert ezzel lehet elejét venni az olyasféle gyanúnak, hogy az elnök vagy a Monetáris Tanács más tagja esetleg visszaél a bennfentes ismereteivel. Azzal például, hogy a kamatdöntő ülés előtti informális beszélgetések alapján a mezei befektetőnél jobb találati aránnyal tudja valószínűsíteni a későbbi döntés irányát (emelés, tartás vagy csökkentés), ami (elvileg) jövedelmező tranzakciókra kínálhat lehetőséget.
A gyanú árnyékának elhessentése miatt fontos például, hogy a tanács tagjának vagy (pláne) elnökének ne lehessen olyan gazdasági érdekeltsége, amelynek pénzügyi adatai nem hozzáférhetőek a nyilvánosság számára. Ezt ugyan nem írják elő a (tételes) összeférhetetlenségi szabályok, de aki tisztában van az átláthatóság és az ezt szolgáló vagyonbevallás értelmével, nyilván magától is elkerül minden rossz látszatot. Az elmúlt hónapokban nemcsak azok a politikusok rontották az MNB renoméját, akik ciprusi cége és slendriánul kitöltött vagyonbevallásai miatt támadták az elnökét, hanem ő maga is, aki ennek megágyazott azzal, hogy kinevezésekor elmulasztotta végiggondolni a vállalt poszthoz tartozó átláthatósági követelmények mibenlétét.
A PSZÁF kormányhivatalként működik ugyan, de legfőbb döntéshozó grémiuma, a Felügyeleti Tanács (elvi) függetlenségét törvény biztosítja, csakúgy, mint a szervezet pénzügyi-gazdálkodási önállóságát. A vezetőket összeférhetetlenségi szabályok védik az érdekkonfliktusoktól, és a felügyelt intézmények befolyását azzal is hatástalanítani próbálja a törvény, hogy a tanács elnökét és tagjait a megbízatásuk megszűnését követő egy évig távol tartja tőlük. Az MNB-elnökhöz hasonlóan a PSZÁF irányítója is felmenthető a feladatok ellátásának elmulasztása vagy súlyos kötelezettségszegés esetén, már amennyiben ezt a miniszterelnök - nyomós indokok alapján - kezdeményezi. Ilyenre azonban még egyik hatóságnál sem volt példa: a nemkívánatos vezetőket mindig kiszekálással vagy szervezeti átalakítással mozdították el. A sikerrel kiütött "bábuk" aránya (lásd fent) hűen tükrözi a két intézmény eltérő szabályozását, függetlenségének fokát és nemzetközi védettségét.
Mindenesetre szomorú, hogy 20 év sem volt elég ahhoz, hogy politikai osztályunk hozzászokjon a jogállamisághoz, és ne próbálja ciklusról ciklusra áthágni a maga alkotta törvényeket. Aminek csak egyik, bár nem jelentéktelen megnyilvánulása az, hogy rendre maga alá próbálja gyűrni a függetlennek kreált nemzeti intézményeket. De az is szomorú, ha egy ilyen, éppen e státusa miatt tekintélyes szervezet vezetője veszi semmibe a függetlenség áraként rámért transzparenciát. A legszomorúbb persze az, ami mindebből kisül: a függetlenség és átláthatóság szép elve önnön paródiájává, az átláthatatlan függőség 20 éve meghaladottnak hitt katyvaszává változik.
