Most, hogy a bankok is kirukkoltak féléves beszámolóikkal, kiderült: ők is egy csónakban eveznek velünk, az ügyfeleikkel. Ezt többségüknél még nem is a megcsappant nyereségek tükrözik, hanem a hiteltörlesztések akadozása miatt már elszenvedett értékvesztések és a jövőben várható veszteségekre képzett kockázati céltartalékok megugrása. A banki eredményeket megcsapoló tétel az egy évvel korábbi hatszorosára (188 milliárd forintra) nőtt az első fél évben, és várhatóan tovább emelkedik. A jegybank illetékes alelnökének becslése szerint a nem teljesítő (90 napon túli törlesztési késedelembe eső) hitelek aránya jövőre 13-15 százalékra ugorhat a tavalyi 4 százalékról, ami jócskán meghaladná a fél évvel korábban prognosztizált 6-7 százalékot.
Ez jókora érvágást jelentene: felemésztené a szektor teljes működési eredményét, sőt akár veszteségbe is fordíthatná a bankrendszert. És ami nekünk, ügyfeleknek meg a magyar gazdaság fellendülésére váró állampolgároknak ennél nagyobb baj: megcsappanna a bankok ma még megfelelő tőkeereje, és még annyi hitelt sem nyújtanának, mint a mostani "túlélő" üzemmódjukban. Vagyis ahelyett, hogy hitelezéssel segítenék a válságból való kilábalást, hitelkivonással tovább mélyítenék a már amúgy is ijesztő méretű gödröt (amit jól szemléltet a magyar gazdaság 6-7 százalékos visszaesése és a tíz százalékot közelítő munkanélküliség).
Innen, a gödörből nézve más az optikája a bankszektor meglepően jó (162 milliárd forintos) első félévi eredményének. Bár kétségtelen tény, hogy a banki jövedelmek az ügyfelek zsebéből - hogy korunk klasszikusát, Róna Pétert idézzem: "a lakosság és a vállalkozások megsarcolásából" - származnak (mi másból is?), a borúlátó jegybanki prognózis fényében inkább örülnünk kell az eddigi jó összesített profitnak meg az ennek és a tulajdonosok tőkejuttatásainak köszönhető, izmosodó tőkeerőnek. A banki beszámolókból mellesleg az is kiderül, hogy az ügyfeleket terhelő "sarc", a kamat- és jutalékeredmény alig 23 milliárd forinttal (kb. az inflációnak megfelelő 5 százalékkal) nőtt, a fő nyereséggeneráló tételt a befektetési szolgáltatások (100 milliárd forintos többlet) és a működési költségek csökkenése (22 milliárd forint) jelentették. Vagyis a szép banki nyereségek most éppenséggel nem az egyoldalú szerződésmódosítások valóban problémás gyakorlatát igazolták - de az ilyen apróságok nem szokták érdekelni azokat, akiknek Mórickaként mindenről ugyanaz jut az eszükbe (lásd: Róna Péter: A bankok diadalmenete - de hová? Népszabadság, szeptember 9.)
Az idei első fél évben produkált banki profitok jó szolgálatot tehetnek akkor, amikor a nem fizető adósok miatt tovább duzzad a hitelek értékvesztése, amire sajnos, a válság folyományaként bizton számíthatunk. A tartalékolt nyereség - egy ideig legalábbis - a tőke apadása nélkül fedezheti a hitelezési veszteségeket, ami nemcsak a bank tulajdonosainak jó, hanem a hitelek megújításában és új hitelekben érdekelt ügyfeleknek is. Sőt a betéteseknek és a bankot (pl. kötvényvásárlással) hitelezőknek is, hiszen a hitelfelvevők törlesztési mulasztásából fakadó veszteséget kellő banki tartalékok hiányában nekik kellene elszenvedniük.
A betétes és hitelfelvevő végső soron egy hajóban evez, sőt a két fél között közvetítő és ezért egyfelől díjat bezsebelő, másfelől kockázatot vállaló bank tulajdonosa is. Vagyis valójában hárman ülnek egy csónakban, mint gyerekkorom kedvenc könyvében. Ha a három közül egynek is baja támad, a másik kettő is veszélybe kerül (plusz a kutya, akinek szerepét itt most az állami felügyelet játszhatná el). A bank mint közvetítő igyekszik persze ügyfeleire terhelni a hitelezési kockázatok költségét, elvégre a tulajdonosok a profit kedvéért nyomták belé a tőkét. A betétesekre most, az általános forrásszűke idején nehezen tudja áthárítani; csak a hitelkamatokat emelheti, amivel viszont maga alatt vágja a fát, hiszen megnöveli a hitelek bedőlésének esélyét - vagyis maga is szép kis csapdába szorult.
A bankoknak és ügyfeleiknek most, a válság viharában kell megtanulniuk az egy csónakban evezés alapszabályát: azt, hogy a terhek egyenlőtlen elosztása miatt instabillá váló hajóban együtt süllyedhetnek el. A banki közvetítés főszereplőinek egymásra utaltsága érthetővé teszi, hogy miért nem vezet sehová az egymásra mutogatás és a bűnbakképzés, amely egyébként minden válsághelyzetre jellemző pszichológiai reakció. Már csak azért is indokolatlan most a felelősség másokra hárítása, mert a jelen válságban a csónak mindegyik utasa (beleértve a kutyát is) rosszul vizsgázott.
A bankok, megszédülve a hitelezési boom kínálta profittömeg csábításától, nem fogták viszsza magukat időben, tehát 2008 nyarától, amikor már - ha a távolban is, de - látszódtak a viharfelhők. Amikor meg beütött a krach, idegesek lettek, és megpróbálták adósaikra hárítani a terheket, amivel csak tovább növelték a bajt. Az ügyfeleket is megszédítették a korlátlan hitellehetőségek: übtre adósodtak el, ráadásul sokan nem is jövedelmük fedezete mellett, hanem ingatlanjuk elzálogosításával. Aztán, amikor jött a baj, ahelyett, hogy megpróbáltak volna egyezségre jutni a bankjukkal, hagyták, hogy leteljen az az idő, ami után nem fizető adósokká minősítik őket. (Felelőtlen magatartásukhoz asszisztáltak azok a politikusok is, akik a bankárok anyázásától vártak politikai hozadékot.)
A csábító devizahitel-kamatok és magas forinthozamok furcsa párosa miatt még a lakosságnak az a része is eladósodott, amelyik normális körülmények között (például ha Ausztriában élne) megtakarító lett volna; amivel tovább növelte a kamatstruktúrában megmutatkozó, bár az elégtelen belföldi megtakarításokra viszszavezethető diszkrepanciát. Rosszul viselkedtek a felügyelő hatóságok (vagyis a kutya) is: nem észlelték időben a veszélyeket, és nem tettek hathatós lépéseket a túlpörgött hazai hitelezés megfékezésére, majd a nemzetközi hitelválság hatásainak semlegesítésére.
Voltak a történetnek más szereplői is: a csónak stabilitását kívülről meghatározó "elemi erők". Az égszakadást a világgazdaság hozta ugyan ránk, de a magyar kormánynak a nemzetközi hitelválságot megelőző évekre datálható fogyasztásösztönző, megtakarításokat fékező gazdaságpolitikája tette különösen instabillá, a legkisebb viharra is érzékennyé a hajót. A kezdetben még korrigálhatónak látszó hiba a viharban már végzetesnek bizonyult: a súlyos gazdaságpolitikai tévedésnek most mindenki issza a levét, s még az sem nyújt kellő vigaszt, hogy a megkésett korrekcióban kamikazeként süllyednek el a hibás kormánypolitika felelősei. Most már csak abban bízhatunk, hogy a következő kormány is tudja: hajózni muszáj.
