Az emberi lényünkben rejtőző, genetikailag fajfenntartásra programozott állat eleve önzővé tesz bennünket: aki kapja, marja, a koncon legfeljebb rokonainkkal osztozunk. Most, a gazdasági válság okozta létbizonytalanság miatt a szocializálódásunk során magunkba szívott szolidaritás is kezd leperegni rólunk, előtérbe kerülnek önző ösztöneink.
A helyzet a gyerekkoromból ismert székfoglaló játékra emlékeztet, amelyben mindig eggyel kevesebb széket raktak ki, mint ahányan voltunk, s így amikor a játékot vezető felnőtt megszakította a zenét, az addig (látszólag) önfeledt körtáncot lejtő gyereksereg őrült rohamba kezdett a székekért, hiszen aki állva maradt, az kiesett. Valójában nem is a győzelemért folyt a küzdelem, mint normálisan, hanem a szégyen elkerüléséért: azért, hogy ne mi álljunk megszégyenülve az időben székre huppant társaink előtt, ne mi legyünk ügyetlennek (felnőttesen mondva: élhetetlennek) megbélyegezve.
Most, amikor a válságban fogyatkozni kezdtek a szimbolikus székek, felnőttként is megélhetjük a játék minden izgalmát és szégyenét. És most sem feltétlenül a legügyesebb győz: most sem árt, ha jó időben vagyunk jó helyen, amikor elhallgat a zene. Nem mindegy például, hogy milyen területen dolgozunk, hiszen a válság nem egyformán sújtja a különböző ágazatokat és szakmákat. Fordult a világ és vele a jó szerencse: húzó iparágak (járműgyártás, IT, elektronikai termékek, vegyipar, gumiipar) kerülnek padlóra, prosperáló szolgáltatások (vendéglátás, turizmus, ingatlanügyletek) alól megy ki a talaj. Márciusig egy év alatt 81 ezer munkahely szűnt meg, és további bezárások, létszámleépítések várhatók, hisz a világgazdaság remélhető feléledésének hatását jó esetben is csak egy-két év múlva érezhetjük a munkapiacon. Van, ahol nem újabb székeket vesznek el, hanem kisebbekre cserélik a mostani, mérsékelt igényekhez képest túlméretezetteket: csökkentett munkaidővel és ehhez igazodó kisebb bérrel több ember munkahelyét lehet megtartani. Ennek is köszönhető, hogy az ipari termelés 22 százalékos visszaeséséhez csupán 8,5 százalékos létszámcsökkenés párosult eddig.
Az egzisztenciális küzdelem nemcsak az apadó munkahelyekért folyik, hanem a mind szűkösebb adóforintokért is. És ebben a székkereső körtáncban sem kíméljük egymást, itt is mindenki a másikat letaposva keresi biztonságot nyújtó (ülő)helyét. Itt egyszerre több széket is kivisznek a porondról, hiszen sokféle támogatást, kedvezményt kell megszüntetni ahhoz, hogy egyáltalán szólhasson a zene. Természetesen mindenki a saját sérelmét érzi a legnagyobbnak, de érvként a nemzetgazdasági érdeket hozza fel. Egyes munkahelyi juttatások adó- és járulékmentességének megszüntetése miatt nem is az érintett munkavállalók háborognak, hanem a kedvezményezett szolgáltatásokat nyújtó szakmák: az üdülési csekk és étkezési utalvány ügyében például a vendéglátó- és szállodaipar forrong. (Ami jól tükrözi, hogy a kedvezmény valójában eddig is leginkább az ő érdekeiket szolgálta.)
Folyik a harc a válságkezelő támogatásokért is, és mindenki meggyőző indoklást tud felhozni saját érdekei mellett, s ha kell, nemzetközi példákkal is szolgál. Hiszen a fejlett világban egyszerre nyújtanak grandiózus segítséget a gazdaságot finanszírozó bankszektornak és a munkahelyek megőrzése szempontjából kulcsfontosságú iparágaknak; egyszerre ösztönzik a fogyasztást és a beruházásokat, adó- és kamatcsökkentéssel, roncsautó-prémiummal, egyebekkel. Nálunk pluszban itt van a devizahitelesek speciális gondja is, amely hozzáadódik az állásukat, jövedelmüket vesztő adósok világméretű problémájához. Az ingatlanpiaccal érintett szakmák (bankok, ingatlanfejlesztők) mindegyike érdekelt a jelzáloghitelek törlesztési gondjainak állami kezelésében, s a dolog társadalmi súlya miatt esélyük is van a sikerre. Mivel a szűkös büdzsé terhére lehetetlen minden - mégoly indokoltnak látszó - igényt kielégíteni, ebben a körtáncban is kiesnek az ügyetlenek.
A küzdelem a fogyatkozó székekért (munkahelyekért, kedvezményekért, támogatásokért) nemcsak a határokon belül folyik, hanem azokon túl is. Mivel a fajfenntartás ösztönét a politikusoknak évszázadok alatt sem sikerült az emberek többségénél nemzetfenntartássá nemesíteniük, a határokon átnyúló egzisztenciális csatát inkább a kormányok, mintsem a gazdasági szereplők folytatják. A jómódú országok a válságkezelő csomagjaikban elrejtett célzott támogatásokkal és informális ráhatásokkal próbálják elejét venni, hogy a tőke az olcsóbb termelési tényezőkkel rendelkező (vagyis fejletlenebb) országok felé mozduljon. Noha az ilyen politikához többnyire kőbe vésett diszkriminációellenes szabályokat kell áthágni, a vállalkozás szabadsága és az egyenjogúság iránt elkötelezett, ezek jegyében korábban nemzetközi integrációkat (pl. EU) felépítő országok politikusai gátlástalanul megteszik ezt, és a jogsértéseket - kéz kezet mos alapon - egymásnak sem róják fel.
Abban lehet csak bízni, hogy a pénznek nincs nemzettudata: mintha a fajfenntartás állati ösztöne űzné, ott próbál szaporodni, ahol ehhez a legjobbak a feltételek. Meg abban is bízhatunk, hogy a leggazdagabb országok sem tudnak összehozni akkora költségvetést, amiből nemzeti vállalataikat huzamosabb ideig lélegeztetőgépen tarthatnák. Biztató példák már vannak. A múlt ősszel azért (is) aggódhattunk például, hogy a nyugati kormányok diszkriminatív, a kelet-európai leánybankokat hátrányos helyzetbe hozó bankmentő csomagjai miatt veszélybe került a magyar vállalatok és háztartások finanszírozása. Azóta kiderült, hogy a nyugati bankok ilyen feltételek mellett is hajlandók forrásokat juttatni keleti leányaiknak, mivel a tartós növekedésre mégiscsak itt látnak lehetőséget.
Fél évvel ezelőtt Hankiss Elemér és Heltai Péter egy készülő válságkötethez sok tucat értelmiséginek feltette azt a kérdést is, hogy a válság hatására vajon igazságosabb, emberségesebb lesz-e a világ, vagy épp ellenkezőleg. Nos, én már akkor is a pesszimisták közé tartoztam. A korábbi válságok tapasztalatai alapján úgy véltem, hogy romló gazdasági helyzetekben az emberek és az ő szavazataiktól függő kormányok a rosszabbik arcukat mutatják meg. Minél szélesebb társadalmi csoportok érzik fenyegetve egzisztenciájukat, annál inkább felerősödik az önzés és halványul el a szolidaritás eszménye. A kormányok protekcionista beavatkozásai pedig a nemzetközi porondon is az erősebbeket hozzák még jobb pozícióba a gyengébbekkel szemben. Az azóta eltelt idő sajnos igazolta félelmeimet, és tartok tőle, hogy amíg a székek száma nem közelít az emberekéhez, nem lesz okom a derűlátásra.
