Várhegyi Éva

Egy évtizede öntik a pénzt a jegybankok a gazdaságokba, mégsem alakul ki számottevő infláció. Sőt, a fejlett országokban a túlságosan alacsony infláció a gond, ami gátolja a gazdaság bővüléséhez szükséges fejlesztéseket.

Az éles hangnem alapján azt hihetnénk, Matolcsy György és Varga Mihály nyilvános vitája pusztán személyes konfliktus, amely mögött hatalmi harc áll, megspékelve a habitusbeli különbségekkel.

Az első Orbán-kormány 1998-ban megörökölte az addigra már csődtömeggé vált Postabankot annak 150 milliárd forintos tőkehiányával, amelyet közpénzből kellett kipótolni, hogy a betétesek ne veszítsék el megtakarításukat. A mostani, negyedik kormányzati ciklusában viszont Orbán Viktor maga kreál újabb, az eredetinél sokszorta nagyobb pénzeket megmozgató, és így jóval nagyobb kockázat felhalmozására alkalmas „Postabankot”, ami Damoklesz kardjaként szintén az adófizetők feje fö­lött lebeg.

A magát a kereszténység legfőbb őrzőjének tituláló magyar kormányfő a fáraó álmáról szóló tanulságos bibliai történetet is komolyan vehetné.

Jó dolog a statisztika. Segít abban, hogy ne csak szűk környezetünkről kapjunk képet, hanem az egész ország vagy a még tágabb közösség állapotáról is. Ám nem elég arra a kérdésre választ kapni, hogy mennyi, hanem azt is jó tudni, hogy mi mennyi.

Az Audi-sztrájk felszínre hozta, hogy milyen galibát okozhat, ha adókímélés céljából egy cégcsoport másutt könyveli el a nyereségét, mint ahol valójában megtermeli.

Meglepő fordulattal zárult a magyar bankszektor tavalyi története: december 18-án az MNB felügyeleti biztost rendelt ki a jegybankelnöki rokon Szemerey Tamás érdekeltségében lévő Növekedési Hitel Bankhoz (NHB), valamint megtiltotta, hogy a pénzintézet további kötelezettségeket vállaljon, és ügyfelenként 7 millió forintnál többet fizessen ki a betétekből.

A kormányok Magyarországon is időről időre célul tűzik ki a saját tevékenységük hatékonyságának növelését. A rendszerváltás előtt is felbukkant ez a szempont, bár akkor főként a politikai leszámolás eszközét láttuk benne.

Halálra ítélte a kormány a lakás-takarékpénztári megtakarítások támogatásának két évtizedes konstrukcióját. Az agónia eltart még pár évig: a már meglévő, jellemzően 4–10 évre kötött szerződésekre a továbbiakban is jár az állami támogatás, de a múlt szerda óta megkötött újakat vagy a meglévők meghosszabbítását már nem illeti meg ez a kedvezmény. Mivel az eredeti (időközben többször módosított) 1996. évi CXIII. törvény a lakástakarékpénztárakról a legalább 4, de legfeljebb 10 éves időtartamra elhelyezett betétekre adta a támogatást, legkésőbb 10 év múlva írmagja sem marad az öngondoskodás e formájának, amely a lakáscélra gyűjtőket szép honoráriummal buzdította takarékoskodásra.

„Amikor egy autó, amely nagy sebességgel haladt a sík országúton, emelkedőhöz ér, a rossz autóvezető abban az illúzióban ringathatja magát, hogy csak taposnia kell a gázpedált, s tarthatja a sebességet. Az eredmény: a motor köhögni kezd, s hamarosan lefullad.” Ezzel a (Jánossy Ferenctől átvett) hasonlattal érzékeltette Kornai János az „erőltetett növekedés” kimerülésére adható hibás választ (Erőltetett növekedés, Akadémiai Kiadó, 1972).