Zeidler Miklós

"Duce, Duce!" - harsogta a tömeg, az ünnepelt pedig büszkén hordozta végig pillantását rajongóin. Klasszikus fejét a jól ismert mozdulattal fölvetette, tekintetét az emelvény felé fordította, ahol egy pillanatra sem csillapodott a zúgó tapsvihar. S miközben büszkén fogadta a körülötte egyre nagyobb számban gyülekező előkelőségek, köztük a kormányzó lelkes üdvözlését - megrázta dús sörényét (?), röviden fölnyerített (?!), és lassan elmajszolta a neki felkínált kockacukrot!

Családunkban úgy alakultak a dolgok, hogy a sport iránti bámulat és rajongás belém plántálása, a férfivá avatás e szent rítusának celebrálása nagyapámra várt.

Sebők Zsigmond - van-e, ki e nevet nem ismeri? Már hogy lenne?

A Tour de France-ról készült régi fotográfiákat nézegetve azonnal szembeötlik, milyen éles cezúrát jelentett a második világháború. A körverseny ugyanis a harci cselekmények, majd a közlekedési és vendéglátási infrastruktúra hiányosságai miatt 1940 és 1946 között szünetelt, s ez idő alatt bizony sok minden megváltozott. Az 1940-es években előbb a háború, majd az újjáépítés, azután a társadalom egyre szélesebb rétegei által elérhető viszonylagos jólét sok tekintetben uniformizálta az életszínvonalat, a szokásokat és a közízlést - Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt.

Col du Galibier, Mont Ventoux, Alpe d'Huez, Croix de Fer, Pic d'Envalira, Puy-de-Doöme..., Passo dello Stelvio, Mortirolo, Monte Zoncolan, Monte Bondone, Passo Gavia..., Alto del Angliru, Cerler, Arcalís, Alto de Abantos..., Klausen Pass, Furkajoch, Passo della Nufenen... E nevek hallatán az országúti kerékpársport tisztelője - főként, ha módjában áll követni a Tour de France, a Vuelta a Espa–a, a Giro d'Italia és a Tour de Suisse hegyi szakaszait - leveszi a kalapját, s egy percre magába mélyed.

"Gyilkosok vagytok, igen, gyilkosok!" - fakadt ki Octave Lapize francia kerékpárversenyző a Col d'Aubisque meredekjén 1910. július 21-e forró délutánján. Akkor már 160 kilométer volt mögötte - s még ugyanannyi előtte -, és éppen a negyedik goromba emelkedőn kaptatott felfelé.

Párizsban történt, 1947 nyarán. Akkoriban már két éve volt annak, hogy a franciák újra megismerték a szabadságot, s a negyedik köztársaságban ismét tetőfokára hágott a nemzeti büszkeség. Szabadon lehetett gyűlölni a boche-okat, és a bíróságok meg a laikus civil kamarák még mindig százával hozták az elmarasztaló ítéleteket a kollaboránsok ellen. S bár mindenütt virágzott a csempészet és a feketepiac, Algériában pedig semmi sem volt rendben, ráadásul az erősödő sztrájkmozgalom már politikai robbanással fenyegetett, mégis országszerte érezhető volt az optimizmus és az elsöprő életerő. Lelkesen folyt az újjáépítés, mindenki terveket szőtt, s az emberek szívét betöltötte a szerelem.

Milyen kapcsolat áll fenn a párbaj és a modern vívósport között? Igaz-e, hogy a versenyvívás a párbaj örököse, annak "szelídített" változata? E kérdéseket újabban nagy érdeklődéssel feszegeti a történeti szociológia, amikor azt vizsgálja, miképpen "civilizálja", transzformálja versengési vággyá a sport az ősi harci késztetéseket.

"'Igen tisztelt Szerkesztő úr, kérem, írja meg a szerkesztői üzenetek között Rajongó jelige alatt, hogy 1. hány éves a Schlosser, 2. nős-e Orth, 3. hány kiló Darány...' stb. Ilyen kérdésekkel keresnek fel napról napra olvasóink, a magyar sportnak ezek a hűséges katonái és adózó polgárai, akik a meccseken és versenyeken küzdenek a kedvenceik győzelméért, ha mással nem, a szívük dobbanásával és lelkesítő hangjukkal." Ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára Vadas Gyula sportújságíró az 1927 tavaszán megjelent, 100-ak könyve c. kiadványt, amely a száz legnépszerűbb magyar sportoló fényképét és pályafutásának adatait tartalmazta, s amelyet a Nemzeti Sport szerkesztősége állított össze a lelkes magyar közönség, "a világ legelső sportpublikuma" számára.

Sok szó esett már e rovatban a sport különböző alakváltozatairól, de arról még egy sem, hogyan alakult ki a modern sportmozgalom. Nos, az ókori olimpiákon és egyéb pánhellén viadalokon versenyszerű formában is megnyilvánuló antik testkultúra hagyományát a kereszténység hosszú évszázadokra láthatatlanná tette. Az isteni teremtés, az eredendő bűn és a megváltás eszméjére felépülő s azt körülbástyázó skolasztika erősen spirituális felfogást képviselt, a testiséggel nem tudott mit kezdeni. Érzéketlen volt az emberi test esztétikuma iránt, a test örömeit és felmagasztalását pedig egyenesen kárhoztatta.

1913. június 19., csütörtök, kora délután. A Royal Ascot harmadik napja - Ladies' Day. A lovak már teljesítették a Gold Cup két és fél mérföldes távjának nagyobb részét, amikor a célegyenes előtti kanyarban különös szerzet bukkan fel a pályán. Egyik kezében régimódi, hatlövetű revolver, a másikban a szüfrazsettek lila-zöld-fehér zászlaja. Harsány "Állj, vagy lövök!" kiáltással célba veszi az élen futó Traceryt, de mielőtt kibiztosíthatná fegyverét, a ló már át is robog rajta. Albert Whalley zsoké nagy ívben elrepül, de komolyabb baja nem esik, Tracery felbukik, de lábra kap, és lovasa nélkül is célba fut. A közelben lévő nézők - néhány ezren - elindulnak, hogy helybenhagyják az útonállót, de aztán nem bántják, látván, hogy a munkát a lovak már elvégezték.