1913. június 19., csütörtök, kora délután. A Royal Ascot harmadik napja - Ladies' Day. A lovak már teljesítették a Gold Cup két és fél mérföldes távjának nagyobb részét, amikor a célegyenes előtti kanyarban különös szerzet bukkan fel a pályán. Egyik kezében régimódi, hatlövetű revolver, a másikban a szüfrazsettek lila-zöld-fehér zászlaja. Harsány "Állj, vagy lövök!" kiáltással célba veszi az élen futó Traceryt, de mielőtt kibiztosíthatná fegyverét, a ló már át is robog rajta. Albert Whalley zsoké nagy ívben elrepül, de komolyabb baja nem esik, Tracery felbukik, de lábra kap, és lovasa nélkül is célba fut. A közelben lévő nézők - néhány ezren - elindulnak, hogy helybenhagyják az útonállót, de aztán nem bántják, látván, hogy a munkát a lovak már elvégezték. A versenyt végül 20 hossz hátrányból is könnyen nyeri az első favorit Prince Palatine. Harald Charles Harvey Hewitt, a volt harrow-i és cambridge-i diák, a női választójog és az új teozófiai eszmék híve, aki ily sajátos módon tüntetett a női egyenjogúság mellett és a lóverseny intézménye ellen, most törött koponyával fekszik a gyepen, s még hetekig élet és halál között lebeg, de végül túléli a kalandot. Később Kanadába szökik, majd hazatér, 1923-ban pedig megjelenteti visszaemlékezéseit From Harrow School to Herrison House Asylum címmel, melyben a Tudor-kori alapítású elitiskolától a dorchesteri tébolydáig ívelő életpályájáról számol be.
To steal the show - így mondja az angol, amikor valaki, felborítva az előadás előre megállapított rendjét, váratlan és különleges produkcióval vonja magára a figyelmet, és learatja a tapsot. A sportpályákon ma már nem ritka az ilyesmi. Ördöngös cselek, bravúros tusok, parádés mozdulatok helyett szubhumán szurkolók, sportolókra támadó, hibbant rajongók, a pályára anyaszült meztelenül berontó futóbolondok kerülnek az esti összefoglalókba.
Ezek persze jobbára banális esetek, amikor a néhány (másod)percnyi közfigyelem kihasználását az alkalom szüli, az üzenet pedig, ha van, többnyire ártalmatlan. Mások azonban nagyon is tudatosan és rosszhiszeműen éltek és élnek vissza a sportversenyek nyújtotta nyilvánossággal, hogy így zsaroljanak ki népes közönséget eszméiknek. A sportvilág politikai célú uzurpálásának legszélsőségesebb példája az volt, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin szervezet terroristái 1972. szeptember 5-én túszul ejtették a müncheni olimpián részt vevő izraeli sportolók egy csoportját, hogy így kényszerítsék ki 236, Izraelben és Németországban bebörtönzött fogoly (részben szintén terroristák) szabadon engedését. Az akció végül a biztonsági erőkkel folytatott tűzharcba torkollott, amelyben 11 izraeli sportember, egy német rendőr és öt túszejtő vesztette életét.
Ilyen tragikus esemény szerencsére ritkán történik, a politika azonban nap mint nap reklámfelületnek használja a sportot. Az effajta "illetéktelen behatolás" egyik első modernkori úttörője egy finom hölgy, Emily Wilding Davison volt.
Miss Davison 1872-ben született Greenwich-ben. Londoni és oxfordi egyetemi tanulmányai után jeles rendű diplomát szerzett angol nyelv és irodalomból, ezután tanárnőként dolgozott, majd egy családnál lett házitanító. Hamarosan ő is azon öntudatos hölgyek sorába lépett, akik úgy vélték, hogy a viktoriánus Anglia másodrendű állampolgárként kezeli a nőket. 1906-ban tagja lett a két évvel korábban megalakult Women's Social and Political Union nevű szervezetnek, amely az emancipáció első lépéseként a szavazati jog kivívását tűzte ki célul.
A WSPU kezdettől fogva igen aktívan lépett fel a sajtóban és nagygyűléseken, de - Emmeline Pankhurst elnök asszony értékelése szerint - csak 1908. június 30-án vált politikailag nagykorúvá, amikor egy tüntetés végén végre megtörtént az, aminek meg kellett történnie: két ifjú szüfrazsett beverte a Downing Street 10. ablakát. A felvonulás szervezői között már Miss Davison nevét is ott találjuk, aki időközben szépen haladt előre az unió ranglétráján. Egy évvel később még házitanítói állását is föladta, hogy több időt szentelhessen a mozgalomnak.
Az unió eközben folytatta offenzíváját az establishment ellen. Az évek során a kormány tagjai megtanultak együtt élni a veszéllyel: a cserepekkel, liszteszsákokkal, kövekkel felfegyverzett szüfrazsettek rendszeres rajtaütéseivel. A türelem azonban 1910 őszére elfogyott. A november 18-i fekete pénteken - midőn a kemény mag éppen az alsóház épületére zúdított kőzáport - a bobbyk szokatlanul gorombán bántak el a tüntetőkkel, akik közül 160-at le is tartóztattak. Másnap elengedték őket, csak az ablaktörők maradtak őrizetben. Köztük volt Miss Davison is.
Emily ekkorra már rutinos börtöntölteléknek számított. 1909-ben összesen négyszer csukták le rendbontásért, illetve kődobálásért, rendszeresen éhségsztrájkolt, a manchesteri Strangeways börtönben pedig - nomen est omen - egészen különleges fogolytartási módszerekkel is volt alkalma megismerkedni. Az éhségsztrájkolók kényszertáplálása ekkoriban már nem számított újdonságnak, de az már a börtönigazgató kreativitását mutatta, hogy amikor Emily elbarikádozta magát, a személyzet a kémlelőn át vízzel árasztotta el a celláját, így akarván előcsalogatni az önkéntes éhezőt. Emily bírósághoz fordult, amely az országos érdeklődés mellett folyó tárgyalás végén 2 font kártérítést ítélt meg a részére.
Emily azonban nem enyhült meg, sőt meggyőződésévé vált, hogy csak valamilyen drámai esemény képes ráirányítani a közfigyelmet a női egyenjogúság ügyére. Még a személyes önfeláldozástól sem riadt vissza; 1912. június 22-én leugrott a hollowayi börtönépület emeleti folyosójáról. A drótháló felfogta a testét, de így is súlyos gerincsérüléseket szenvedett. Egy év múlva már saját vértanúságának forgatókönyvén dolgozott. A színhely Epsom volt, a dátum 1913. június 4., a 134. derbi napja.
Emily a másfél mérföldes pálya északkeleti részén lévő Tattenham Cornernél helyezkedett el, s amikor az élmezőny már megfutotta a lejtős kanyart, hirtelen átbújt az állóhelyi korlát alatt. Éppen idejében lépett a pályára, Anmer, a királyi istálló hároméves ménje sebesen közeledett. Emily megragadta a ló kantárját, de a sebesség azonnal ledöntötte a lábáról. Anmer egy darabig még vonszolta őt, majd elbukott benne, ráesett és patájával mély sebeket vágott a fején és testén. Emilyt az epsomi kórházba vitték, de többé nem nyerte vissza az eszméletét, az operációk és a gondos ápolás ellenére négy nap múlva meghalt. A női választójog ügyének megvolt immár az első mártírja.
Emilynek mégsem sikerült "ellopnia a sót", a derbi ugyanis ebben az évben rendkívüli körülmények között ért véget. A stewardok a befutót követően kizárták a futamgyőztes és toronymagas favorit Craganourt - a tenyésztői körökben egyre ellenszenvesebb Ismay istálló büszkeségét -, és a 100:1-es outsider Aboyeurt hirdették ki győztesnek. A példátlan döntés és a találgatások minden másnál jobban foglalkoztatták az angol közvéleményt. Emily tragédiája napok alatt lekerült a napirendről. Csak a június 14-i londoni gyászünnepély és az öt nappal későbbi - nyilván az ő példája által ihletett - ascoti botrány kapcsán került szóba újra a neve. A viktoriánus Anglia viszolygott az önpusztító fanatizmus ilyen megnyilvánulásától, és hallani sem akart a szüfrazsettekről. A WSPU vezetői is hallgatásba burkolóztak; az öngyilkosságot mégsem állíthatták követendő példának.
Szegény Emily Davison...
