Pálya a magasban

Szépek és bolondok

  • Zeidler Miklós
  • 2010. január 28.

Egotrip

A Tour de France-ról készült régi fotográfiákat nézegetve azonnal szembeötlik, milyen éles cezúrát jelentett a második világháború. A körverseny ugyanis a harci cselekmények, majd a közlekedési és vendéglátási infrastruktúra hiányosságai miatt 1940 és 1946 között szünetelt, s ez idő alatt bizony sok minden megváltozott. Az 1940-es években előbb a háború, majd az újjáépítés, azután a társadalom egyre szélesebb rétegei által elérhető viszonylagos jólét sok tekintetben uniformizálta az életszínvonalat, a szokásokat és a közízlést - Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt.

A Tour de France-ról készült régi fotográfiákat nézegetve azonnal szembeötlik, milyen éles cezúrát jelentett a második világháború. A körverseny ugyanis a harci cselekmények, majd a közlekedési és vendéglátási infrastruktúra hiányosságai miatt 1940 és 1946 között szünetelt, s ez idő alatt bizony sok minden megváltozott. Az 1940-es években előbb a háború, majd az újjáépítés, azután a társadalom egyre szélesebb rétegei által elérhető viszonylagos jólét sok tekintetben uniformizálta az életszínvonalat, a szokásokat és a közízlést - Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt.

Ami a biciklistákat illeti, a legfeltűnőbb, hogy míg az 1930-as években készült felvételeken többnyire törődött, elkoszolódott, kialvatlan, borzas figurákat látunk - igazi porfelhőlovagokat, akiknek ráncaiba mélyen beleette magát az út pora -, addig az 1950-es években mintha csupa dendi szállt volna nyeregbe a nagy versenyeken. Soha annyi borotvált karú, ondolált hajú, napszemüveges piperkőc nem kapott kerékpárra, mint ekkor - a rock and roll, a kábítószer és a gengszterfilmek hőskorában. A legcsinosabb csapat egyértelműen a franciáké volt. A versenyzők vállán már egyre ritkábban lehetett látni vállra hajtogatott gumibelsőt, s lassan eltűntek a porvédő motorosszemüvegek, az ormótlan meleg alsók. A biciklisták - legalábbis a bajnoki elit tagjai - nagyvilágias allűröket vettek fel, fürödtek a népszerűségben, a nagy körversenyek idején a filmsztárok, énekesek, sportcsillagok és politikusok örültek, ha velük fényképezkedhettek.

Hiába, a televízió térhódításának évtizede volt ez, s a Tour eseményeiről már 1952-ben rendszeresen tudósított a francia állami tévétársaság. Ez idő tájt kezdtek igazán jól keresni a legsikeresebb versenyzők.

De valami más is történt: a biciklistársadalom mintha megbolydult volna, feltűnően elszaporodtak a fura figurák. Soha annyi kiszámíthatatlan, fékezhetetlen, zseniális, ördöngös alak nem fordult meg a nagy körversenyeken. Egymást érték az üzengetések, a "párviadalok", a vad támadások és ellentámadások, a látványos győzelmek és még látványosabb összeomlások.

Hiába, az amfetamin térhódításának évtizede volt ez, s az ajzószerek serkentő és fájdalomcsökkentő hatásának köszönhetően a dicsőség, a népszerűség és a pénzdíjak bűvöletében élő kerékpárosok elképesztő teljesítményekre voltak képesek.

Koblet nem hiába érdemelte ki a "pédaleur de charme" becenevet; elegáns stílusával, nyúlánk termetével, hullámos szőke hajával és világító szemével igézőbb volt, mint az egész peloton együttvéve. S hogy megjelenése mindig kifogástalan legyen, gondja volt rá, hogy külön e célra rendszeresített útifésűjével verseny közben többször is - de főleg a célba érkezés előtt - ideális hullámokba rendezze fürtjeit. A hódító férfi imázsához tartozott, hogy a győztes futamok után szívesen évődött a hoszteszekkel, s az udvarlást nem mindig hagyta abba a pódiumon... Közben azért a kerékpározásról sem feledkezett meg: 1950-ben a Giro d'Italián, 1951-ben pedig a Tour de France-on diadalmaskodott.

Honfitársa, Ferdinand Kübler szinte mindenben Koblet ellentéte volt. Hatalmas sasorra, démoni vigyorgása, napégette, már a szezon elején szinte feketére cserzett bőre - mely alatt izmai és inai úgy feszültek, mintha ő lett volna az anatómiai atlaszokból ismert megnyúzott ember - kísértetiessé tette Küblert, akire hamar rá is ragadt az "ördög" becenév. Pedig hóbortos volt inkább, a peloton bolondja, aki versenyzőként épp olyan kelekótya maradt, mint civilben. Tudatában volt páratlan elszántságának és szívósságának, de hajlamos volt túlbecsülni pillanatnyi formáját, s szenzációs győzelmei mellett sokszor kezdők módjára őrölte fel saját erejét. Szinte védjegyévé vált a velőtrázó diadalüvöltés, amellyel a hosszú kaptató után a lejtőre vetette magát, s amelyből vetélytársai is megtudhatták: Ferdy - az 1950. évi Tour bajnoka - újabb csúcsot hódított meg.

Nem kevésbé különös figura volt Federico Bahamontes - "a toledói sas" -, aki 1954-1964 között 11-szer nyerte meg a három nagy körverseny hegyi pontversenyét. Bahamontes meghazudtolta a fizika alaptörvényét. ' volt az első, s máig egyetlen antigravitációs kerékpáros, aki felfelé mindig gyilkos tempót diktált, sík terepen és lejtőn viszont menthetetlenül lelassult. Az 1960. évi Tourt, ahová címvédőként érkezett, már a második napon feladta, amikor a mezőny szinte még csak melegített a biliárdasztal simaságú Normandiában. A lejtmenettől viszont egyenesen irtózott. A hágókon - ahová többnyire elsőként érkezett, hogy begyűjtse a hegyi részhajrákért járó pontokat - rendszerint bevárta ellenfeleit, hogy az ő kerekükhöz igazodva, ideális ívben és megfelelő sebességgel vegye a veszélyes kanyarokat, de egyik lábát még így is gyakran fékezésre használta. Az óvatosság ilyen fokát látva sokan csak mosolyogtak. 'k bizonyára nem tudták, hogy Bahamontes még amatőr korában a Montserrat hegyéről ereszkedve nagyot bukott, és egy kaktuszba zuhant.

Sajátos alakja volt a kerékpározásnak Charly Gaul is, aki első ránézésre angyalarcú jófiúnak látszott - naponta tucatjával kapta az illatos leveleket -, de a hegyi szakaszokon felért egy elemi csapással. Gaul már az 1956. évi Giro d'Italián megmutatta, mire képes, amikor a félelmetes Monte Bondonén a kerékpározás történetének egyik leghősiesebb szakaszgyőzelmét aratta. A kilencórás, öt kemény emelkedővel tarkított etap végén - miközben a hőmérséklet a meranói rajttól a célig közel 30 fokot esett, s a folyamatos eső, a kellemetlen szél, majd az utolsó emelkedőn a hóvihar a mezőny felét feladásra kényszerítette - Gaul az összetettben a 24. helyről feljőve az élre állt, s ezzel végleges győzelmét is megalapozta. A diadalt nem adták ingyen: a célba érkezést követően Gaulról úgy kellett levágni a testére fagyott trikót.

1958-ban hasonló körülmények között nyerte meg a Tour mindent eldöntő szakaszát, miután néhány héttel korábban bosszút esküdött Bobet-nak, aki a Girón megalázta őt. (Bobet és társai - az íratlan szabályokat megsértve - éppen akkor indítottak hosszú szökést, amikor Gaul az út szélén könnyített magán, ráadásul mindjárt rá is ragasztották a Monsieur Pi-Pi nevet.) Gaul, akit a rajongók addig "a hegyek angyala" néven emlegettek, a bosszú angyalává változott, és kimondta az ítéletet az árulók fölött. Először minden erejével azon dolgozott - sikerrel -, hogy a franciák ellenében a hazaiak kedvencét, Gastone Nencinit segítse győzelemhez az olasz körversenyen. A Touron azután valósággal megsemmisítette francia riválisait. Az utolsó alpesi szakasz előtt közölte Bobet-val, hol indítja majd meg másnapi támadását, aztán a Luitel kaptatóján - az előre bejelentett helyen - a jéghideg, özönvízszerű esőben faképnél hagyta a tehetetlen mezőnyt. A jeges esőben az összetettben élen álló Rapha‘l Géminiani 14, a háromszoros Tour-győztes Bobet 19, az előző évi bajnok Anquetil 23 perces hátránnyal érkezett célba. Gaul két nappal később az összetettben is élre állt, s a rá következő napon már Párizsban ünnepelte győzelmét.

Neked ajánljuk