Pálya a magasban

A hegyek királyai

  • Zeidler Miklós
  • 2010. január 7.

Egotrip

Col du Galibier, Mont Ventoux, Alpe d'Huez, Croix de Fer, Pic d'Envalira, Puy-de-Doöme..., Passo dello Stelvio, Mortirolo, Monte Zoncolan, Monte Bondone, Passo Gavia..., Alto del Angliru, Cerler, Arcalís, Alto de Abantos..., Klausen Pass, Furkajoch, Passo della Nufenen... E nevek hallatán az országúti kerékpársport tisztelője - főként, ha módjában áll követni a Tour de France, a Vuelta a Espa–a, a Giro d'Italia és a Tour de Suisse hegyi szakaszait - leveszi a kalapját, s egy percre magába mélyed.

Col du Galibier, Mont Ventoux, Alpe d'Huez, Croix de Fer, Pic d'Envalira, Puy-de-Doöme..., Passo dello Stelvio, Mortirolo, Monte Zoncolan, Monte Bondone, Passo Gavia..., Alto del Angliru, Cerler, Arcalís, Alto de Abantos..., Klausen Pass, Furkajoch, Passo della Nufenen...

E nevek hallatán az országúti kerékpársport tisztelője - főként, ha módjában áll követni a Tour de France, a Vuelta a Espa–a, a Giro d'Italia és a Tour de Suisse hegyi szakaszait - leveszi a kalapját, s egy percre magába mélyed. S megilletődnek a biciklisták is, amikor a körversenyek mezőnye a nagy hegyek lábához érkezik. A többségnek jeges rémület költözik a szívébe, s már előre érzi a fizikai fájdalmat, a vádlikba és a combizmokba költöző égető kínt, a tüdőkbe fúródó milliónyi tüske elviselhetetlen szúrását. Sokan csak azért böngészik a másnapi útvonal térképét, hogy kiválasszák a helyet, ahol a legkevesebb néző és televíziós kamera előtt adják majd fel a versenyt. A sík szakaszok urai, a pontversenyben még érintett sprinterek csak egyet kívánnak: bár lennének egy héttel öregebbek.

Van azonban a pelotonnak egy kicsiny csoportja, amelyik csak erre a pillanatra vár. 'k, akik a síkon csak szenvednek, beleragadnak az aszfaltba, és szinte visszafelé haladnak, most - mintha elektromos ütés érné őket - egyszerre magukhoz térnek: orrcimpáik kitágulnak, vérkeringésük újra beindul, s ágaskodni kezd bennük a versenyláz. 'k a mezőny legszívósabb, a fájdalmat legjobban tűrő, elnyűhetetlen aszkétái: a hegymászók.

Van olyan vélemény, amely szerint a kerékpározás már önmagában is a vezeklés egyik formája, a hegymászás pedig nem más, mint az önsanyargatás kvintesszenciája. Az emberfeletti szenvedés azonban még a legkitűnőbb specialisták, a "hegyek királyai" számára is csak elvétve hozza meg a "feloldozást" - a méltó megbecsülést. A legnagyobb versenyeken ritkán jut ki nekik a dicsőségből. A klasszikus egynapos viadalokat sík terepen rendezik, ahol a rendszerint alacsony, madárcsontú hegymászók eleve esélytelenek. A körversenyeken pedig - jóllehet a hegyi szakaszok megnyerése akár a végső győzelmet is megalapozhatja, s éppen a hosszú és meredek kaptatók rostálják meg leginkább az esélyeseket - általában a "komplett" versenyzők nyernek, azok, akik az időfutamokon, a magányos szökésekben, a mezőnyhajrában és a hegyi futamokon is otthonosak.

A Tourok, Girók és Vuelták utolsó fél évszázada csak három olyan versenyzőt ismer - időrendben Fausto Coppit, Eddy Merckxet és Bernard Hinault-t -, akik az országúti kerékpározás mind a négy "műfajában" egyszerre tudtak kimagasló teljesítményt nyújtani. Hosszabb a sora azoknak a nagy bajnokoknak - közöttük van Jacques Anquetil, Laurent Fignon, Greg Lemond, Miguel Induráin, Jan Ullrich, Lance Armstrong -, akik nem számítottak ugyan specialistának, de kitűnően vették fel a ritmust a hegyi szakaszokon is.

A legnagyobb presztízsű kerékpárversenyen, a Tour de France-on az igazi hegymászók közül csak a luxemburgi Charly Gaul (1958), a spanyol Federico Bahamontes (1959), a belga Lucien Van Impe (1976) és Marco Pantani (1998) tudott győzni. A többieknek megmaradt a mértéken felüli erőfeszítés és a viszonylagos mellőzöttség. Talán épp ez az oka annak, hogy a hegymászók között mindig is sok volt a furcsa figura: búskomor, összeférhetetlen, hisztérikus, kelekótya, túlérzékeny, szeszélyes, sorsüldözött és démoni alakok, méregzsákok, megszállottak és mániákusok - és örök bohémok. Sokuk nehezen vagy egyáltalán nem volt képes megbirkózni a sikerek elmúlásával és a polgári életbe való visszatéréssel. A közelmúltban két depresszióval küzdő exversenyző, a spanyol José María Jiménez (2003) és Pantani (2004) halálával kapcsolatban merült fel az önkezűség lehetősége. 1999-ben a francia Thierry Claveyrolat lőtte magát főbe, mert nem tudott megbirkózni a bűntudattal, amiért egy autóbalesetben két embernek okozott maradandó sérülést. René Pottier, az első igazi grimpeur, az 1906-os Tour de France győztese a következő év januárjában saját kerékpárhorgára akasztotta fel magát, mert nem tudta elviselni, hogy megcsalja a felesége. Gyakran foglalkozott az öngyilkosság gondolatával René Vietto, az 1930-40-es évek népszerű francia kerékpárosa is, aki miután felhagyott a versenyzéssel, visszavonultan élt Cannes melletti birtokán, csakúgy, mint Charly Gaul, aki két évtizeden át élt önként vállalt magányban egy komfort nélküli erdei házban az Ardennekben. Mindketten súlyos szociopátiában szenvedtek, ahogy az utóbbi időkben a francia Richard Virenque, akit a megújuló doppingvádak tettek depresszióssá.

A magának való, befelé forduló, a rivaldafény pászmáján mindig kívül rekedő "hegyi manó" archetípusát az elmúlt évtizedben a spanyol Fernando Escartín testesítette meg. A kaptatók rabszolgája, a "búsképű kerékpáros", akinek minden mozdulatából sütött a testi fájdalom, s akinek amúgy is hosszúkás arcát és sasorrát a szenvedés még jobban megnyújtotta. Aki apró termetével szinte gyereknek tűnt a mezőnyben, mintha egy számmal nagyobb kerékpárját is csak kölcsön kapta volna a nagyoktól. S akinek sanyarú alakja minden hegyi szakaszon az élmezőnyben tűnt fel, de akit csak egyszer láttunk boldogan a levegőbe csapni, amikor 1999. július 20-án - életében először és utoljára - szakaszt nyert a Tour de France-on, klasszikus, három hegyet meghódító, hosszú szökés után. A célba érkezés után, a kötelező interjú során Escartín egyszerűen képtelen volt a kamerába nézni, zavart félmosollyal kémlelte cipője orrát, és alig jöttek szavak a szájára.

A hegymászók emberfeletti teljesítménye és furcsa magányossága a szépírókat is megihlette. A francia filozófus és esszéista, Roland Barthes külön cikket szentelt Charly Gaulnak a tömegkultúra esszenciális mozzanatait szemléző sorozatában, mely később Mythologies címmel jelent meg önálló kötetben. Újabban Javier García Sánchez spanyol regényíró írt technikai részletekben gazdag, romantikus hőseposzt a kerékpározásról El Alpe d'Huez címen, melyben a spanyolok örök kedvencéről, Pedro Delgadóról mintázott, kiöregedőben lévő biciklista élete utolsó nagy győzelmét aratja a Tour de France királyetapján.

Könnyebb szórakozást ígér a Tour de France hűséges és zseniális krónikása, René Pellarin munkássága. "Pellos" fél évszázadon át fáradhatatlanul rajzolta karikatúráit a Grand Boucle eseményeiről, s eközben egész légióját vonultatta fel azoknak a szörnyalakoknak, akikben mintegy megszemélyesítette a versenyzőkre leselkedő veszedelmeket. "A Tour rémei" ott állnak az út mentén, s várják, hogy alkalmas időben lecsaphassanak. Madame Chuöte, a páratlanul rút banya szorgalmasan gyűjti kosarába a bukások áldozatait. A versenyellenőrök egytestű, háromfejű démona a szabályokat áthágó csibészeket szorongatja markában. A szintidőt túllépő versenyzőket Monsieur Machurey, az időmérők főnöke stopperral és szöges bunkóval várja, a leszakadókat pedig a Tour főtitkára, Lucien Cazalis seprűvel takarítja le az útról. De mind közül a legfélelmetesebb a biciklismitológia közismert alakja, a hegymászók ősi ellensége: a szirtek között ólálkodó "kalapácsos ember", aki a kanyarból hirtelen előugorva taglózza le a ritka levegőben légszomjjal küzdő, hőségtől elcsigázott kerékpárost.

Neked ajánljuk