Párizsban történt, 1947 nyarán. Akkoriban már két éve volt annak, hogy a franciák újra megismerték a szabadságot, s a negyedik köztársaságban ismét tetőfokára hágott a nemzeti büszkeség. Szabadon lehetett gyűlölni a boche-okat, és a bíróságok meg a laikus civil kamarák még mindig százával hozták az elmarasztaló ítéleteket a kollaboránsok ellen. S bár mindenütt virágzott a csempészet és a feketepiac, Algériában pedig semmi sem volt rendben, ráadásul az erősödő sztrájkmozgalom már politikai robbanással fenyegetett, mégis országszerte érezhető volt az optimizmus és az elsöprő életerő. Lelkesen folyt az újjáépítés, mindenki terveket szőtt, s az emberek szívét betöltötte a szerelem. A törékeny Anouk Aimée először bűvölte el a mozijáró közönséget, a ringben Marcel Cerdan volt az úr, és a gramofonok hangszóróiból Edith Piaf énekelt. Halványulni kezdtek a háború emlékei is. Az országban még sokfelé láthatók voltak a harcok nyomai, itt-ott bombatölcsérek éktelenkedtek, de a föld sebei már gyógyulóban voltak - s lassan azoknak a nőknek is kinőtt a hajuk, akiket az épuration idején nyilvánosan kopaszra nyírtak, mert a megszállás idején német férfit engedtek az ágyukba.
Csak egyvalami hiányzott még a boldogsághoz: a Tour de France! A francia identitásnak az évtizedek során elválaszthatatlan részévé vált az 1903-ban útnak indított kerékpáros körverseny. A német megszállást követően azonban a roppant előkészületeket igénylő, háromhetes viadal lebonyolítására nem volt mód, és a szervezők nem is kívánták e "nemzeti kincset" a háború idején kompromittálni.
Még 1946-ban is csak két ötnapos próbaverseny megrendezésére nyílt mód, de a Ronde de France és a Course du Tour de France így is megmozgatta az egész francia kerékpáros-társadalmat. 1947. június 25-én azután 99 induló vágott neki a 34. Tour de France-nak. A francia közönség szinte magánkívül volt, és minden szív René Viettóért dobogott, akit azóta imádtak, hogy 1934-ben, húszéves korában, első Tourján oly önfeláldozóan segítette csapatfőnökét, Antonin Magne-t a végső sikerhez. Vietto esélyeit az is növelte, hogy az utolsó, 1939-es Tour mezőnyéből most mindössze tízen voltak ott a rajtnál - a régi nagyságok közül csak Vietto, a francia nemzeti csapat élversenyzője. Volt azonban valaki, aki egy fillért sem tett volna Vietto győzelmére: Jean Robic, a nyugatfrancia regionális csapat tagja, minden idők talán legundokabb kerékpárosa.
Az apró termetű, mufurc breton - aki mindössze 161 cm-re nőtt, s pályafutása végére még ebből is elveszített kettőt - szeplős arcával, meglepő szögben előreugró orrával, állával és elképesztő fülével igazán nem volt vonzó jelenség, s ezt csak súlyosbította megátalkodott konoksága és pokróc modora. (Erre vall az idők során ráragasztott megszámlálhatatlan gúnynév is: "nyakas breton", "bretagne-i manó", "radenaci kobold", "radenaci cinege", "kiskecske", "törött képű", "vitorlafülű", "káposztafejű" stb.) A jelentéktelen külsejű ifjúban eleinte senki sem látta meg a jövő bajnokát, mígnem 1943-ban mégis profi szerződést kapott. Az országúti versenyeken nem sok babér termett neki, a leglátványosabb mutatványa az 1944-es Paris-Roubaix-n elszenvedett bukása volt, melynek során koponyaalapi törést szenvedett. (Ezután a pályaversenyekről ismert bőr fejvédőt viselt - emiatt gyakran "üvegfejű"-nek, "bőrfejű"-nek is nevezték.) A téli időszakban megrendezett terepversenyeket viszont mintha neki találták volna ki: 1945-ben megnyerte a francia bajnokságot, 1947-ben pedig a nem hivatalos, majd 1950-ben a hivatalos világbajnokságot is.
A mellőzés, a lenézés és a mostoha versenykörülmények megacélozták Robic tűrőképességét és akaraterejét. Rendkívül szívós, elnyűhetetlen kerékpáros vált belőle, igazi keljfeljancsi, aki a legnehezebb helyzetben is talpra állt, s ha kellett, levakarhatatlan piócaként ragadt ellenfeleire, máskor viszont gyilkos ritmusváltásokkal szakította le őket. De nem ment a szomszédba egy kis furfangért sem. Mivel könnyű testsúlya a lejtőkön nagy hátrányt jelentett, a szó szoros értelmében kétkulacsos megoldáshoz folyamodott. A hágók tetején speciális ólomkulacsokat kapott a kísérőkocsiból, hogy e többletsúllyal növelje lendületét, amikor pedig a versenyigazgatóság később csak a folyadékkal töltött palackok használatát engedélyezte, Robic higannyal töltötte fel speciális kulacsait. Robic ráadásul minden sérelmét számon tartotta. Azért is bosszút esküdött, hogy a francia nemzeti csapat tagjai összehangolt taktikájukkal valósággal kivégezték őt az 1946-os Course du Tour de France utolsó szakaszain, s ő a remélt győzelem helyett megszégyenülve, 40 perces hátránnyal fejezte be a versenyt. 1947 júniusában, amikor a Tour rajtja előtt néhány nappal megnősült, feleségének a sárga trikót ígérte nászajándékul. Gyűrűjébe pedig belevésette a breton jelmondatot: Kenbeo kenmaro - "életre-halálra".
A Touron azután az ördöngös breton csakugyan pokollá tette ellenfelei életét - nota bene: az 1940-es években Génial Lucifer kerékpárral versenyzett! -, s fokozatosan faragva az élen állókkal szembeni hátrányából, az utolsó szakaszon 140 km-es szökés végén szerezte meg az összetett győzelmet. Ezzel a feleségének tett ígéretét is teljesítette, egyszersmind nemes bosszút állt a francia nemzeti csapat tagjain. A közönség pedig, amely valósággal gyászba borult, amikor Vietto három nappal a befutó előtt elveszítette a sárga trikót, mi egyebet tehetett? - az új győztesért rajongott.
Ha Robicnak 1947-ben talán a kezére játszott is a szerencse - hiszen legnagyobb ellenfelei látványosan összeomlottak a döntő pillanatokban -, ezután végleg elpártolt tőle. Még kilenc alkalommal indult a Touron, de már a dobogóra sem állhatott fel. 1953-ban hivatalosan is elnyerte a Trophée de la Malchance-ot és a vele járó 20 ezer frankot. Ebben az esztendőben ismét - utoljára - viselhette a sárga trikót, a francia csapat azonban hajtóvadászatot indított ellene, aminek az eredménye újabb súlyos bukás, gerinctörés és kényszerű visszalépés lett. Robic ezután már egyetlen komolyabb versenyt sem nyert, s a Tourt, ahol még háromszor indult el, egyszer sem tudta befejezni. A legkeserűbb csalódás 1959-ben, utolsó Tourján érte, ahol a 20. szakaszon túllépte az időkorlátot, és a versenybírák - nem gyakorolván a nagy bajnokoknak kijáró méltányosságot - könyörtelenül kizárták. A közönség azonban talán még sohasem jutalmazta őt akkora tapssal, mint amikor elgyötörten, utolsó erőtartalékait mozgósítva végre célba érkezett. Az esendő 38 éves "öregember" látványa elfeledtette az összeférhetetlen örök kötekedőt.
Mint oly sok szegény sorból származó sportoló, Robic sem igen találta a helyét, amikor 1961-ben felhagyott a versenyzéssel. A családi vállalkozásban üzemeltetett kocsma tönkrement, házassága megromlott, Robic búskomorságba esett. Rövidebb-hosszabb időkre munka és jövedelem nélkül maradt, ezért kényszerűségből újra elindult kisebb versenyeken, de ez már alig hozott valamit a konyhára. Állandó pénzzavarában szinte bármilyen munkát elvállalt. Egy alkalommal például pankrátorok között volt bíró, s a produkció egyik csúcspontja volt, amikor a birkózók az előre megbeszélt koreográfia szerint - a közönség üdvrivalgásai közepette - újra meg újra kihajították az egykori bajnokot a ringből...
