Szavait a Tour de France szervezőihez intézte, akik mindent elkövettek, hogy világra szóló szenzációvá, az emberi teljesítőképesség végső határait feszegető próbává tegyék a viadalt - s mellékesen pokollá tették a biciklisták életét.
Az előzmények 1903 elejéig nyúlnak vissza, amikor a L'Auto c. francia sportnapilap a példányszám emelése érdekében úgy döntött, olyan viadalt szervez, amelyen a legjobb kerékpárosok a hagyományos egynapos versenyeket mintegy összefűzve, hat egymást követő szakaszon mérik össze tudásukat. Az egyszerűségében is korszakalkotó ötlet - mely már önmagában is az embertelenség határát súrolta - eredetileg az újság egyik fiatal munkatársától, Géo Lefévre-től származott. A lap főszerkesztője, Henri Desgrange azonban - aki valaha maga is kitűnő bicikliversenyző volt -, miután kezdeti kételyeit eloszlatták a példányszám ugrásszerű növekedését mutató adatok, hamar átvette az irányítást, az ötletgazdát pedig még a kerékpárrovattól is eltávolította. A zseniális zsarnok, a Tour de France "Gazda" néven ismert tótumfaktuma ettől fogva acélkorbáccsal hajtotta a pelotont. Mivel még a legjobbak is legalább 10-18 órát töltöttek a nyeregben az átlagosan 400 km-es szakaszokon, a rajtra legtöbbször hajnalban került sor, s a versenyzők csak estefelé érkeztek célba - a felismerhetetlenségig elkoszolódva, poros tüdővel, gyulladt szemmel, sajgó ízületekkel, törődött tagokkal, romos kerékpárral. Ekkor még nem sejthették, hogy mindez csak a kezdet, s hogy szenvedéseik hamarosan megsokszorozódnak.
A szervezők már 1905-ben több újítást is bevezettek. Megnövelték a szakaszok számát és az útvonal teljes hosszát, s bár az egyes etapok átlagos hossza mintegy 300 km-re csökkent, a versenyzők már csak egy-egy pihenőnapot kaptak a futamok között. Ugyanekkor iktatták a programba az első hegyi szakaszokat is; ekkor mászták meg először a versenyzők a legendás Ballon d'Alsace és a Bayard 1000 méter fölötti hágóit. Desgrange biztosra vette, hogy senki sem lesz képes végig nyeregben maradni a Ballon kaptatóján, ami ekkor alig volt több egy széles, kitaposott ösvénynél. Néhány fortélyos versenyző azonban a hegyek lábánál kerékpárt cserélt - sebességváltót ekkoriban még nem használtak -, hogy kényelmesebb áttétellel hajthasson az emelkedőn. Így aztán René Pottier, az első igazi grimpeur, a Tour legjobb "hegymászója" jó tempóban, folyamatosan pedálozva jutott fel a nyeregtetőre, sőt a következő évben - mindenki legnagyobb megrökönyödésére - még a versenyigazgató puffogó, prüszkölő kocsiját is lehagyta ugyanitt.
A vezetők őszinte elismeréssel megemelték kalapjukat - és máris szorítottak egyet a gyeplőn. Hamarosan tilalom alá került a gépcsere, a versenyprogramban pedig feltűntek a magashegyi útvonalak: 1910-ben már a Pireneusok 2000 méter fölé magasodó, elvadult, medvék és vaddisznók járta hegyoldalain kapaszkodtak felfelé a biciklisták. Ekkor buktak ki Octave Lapize száján a cikk elején idézett keserű szavak... Márpedig Lapize nem az a fajta volt, aki meghátrál a nehézségek elől. Nemcsak az aznapi szakaszt nyerte meg nagy fölénnyel, hanem az összesítésben is ő győzött, szoros küzdelemben. Az első világháborúban pilótatiszt lett; bevetés közben halt meg 1917-ben.
| ||
Desgrange mindenesetre nem tágított. A kritikát ugyan rosszul tűrte, de ki tudja, talán éppen bóknak vette, hogy gyilkosnak nevezik - hiszen többször is elmondta: számára az ideális verseny az, amelyben csak egyetlen kerékpáros ér el a célig. (Ezt ugyan nem sikerült elérnie, de tény, hogy az első világháborúig évről évre az indulóknak alig harmada tudta befejezni a körversenyt.) E kissé túlhajtott darwinista szemlélet később is meghatározta Desgrange versenyigazgatói praxisát. 1911-ben már az Alpok magashegyi szerpentinjeire, többek között a 2556 méteres Galibier-hágóra hajtotta fel a Tour résztvevőit, miközben a verseny össztávját 5300 km-re növelte. A rossz földutakon, bakhátakon, sártengerben vagy éppen embermagasságú hófalak között araszoló, végsőkig elcsigázott, gépüket már csak tolni képes versenyzők láttán végre nyugalom költözött a főnök szívébe. Tervét, hogy a kerékpárosok emberfeletti teljesítményével kápráztassa el a világot, siker koronázta.
Igazságtalanság volna azonban elhallgatni, hogy a Gazda tudott bőkezű is lenni - különösen, ha büntetésről volt szó. Ha valamelyik versenyző az ekkor igen gyakori defektek vagy géphibák javításához idegen segítséget vett igénybe, vagy akár csak egy szerszámot, egy kulacs vizet elfogadott, a szabályok szerint időbüntetést kapott, ha pedig végképp használhatatlanná vált kerékpárja helyett kölcsönbiciklivel folytatta a versenyt, azonnal a mezőny végére rangsorolták. Ez történt 1907-ben a francia Émile Georget-val, aki a 9. szakaszon már hatodik győzelmét aratta, de mivel nem a saját gépével érkezett célba, a futam utolsó, 48. helyére vetették vissza. Mivel ekkor még az egyes etapokon szerzett helyezések alapján hirdettek végeredményt, Georget - aki egyébként fölényesen nyerte volna a Tourt - az összesítésben csak harmadik lett. A példátlanul szigorú szabályok könyörtelen alkalmazása 1904-ben még ennél is jobban átírta a végeredményt. A zsűri már a verseny közben is tömegével rótta ki a kisebb-nagyobb szankciókat, az utólag lefolytatott vizsgálatok eredményeként pedig decemberben (!) visszamenőleg kizárta a versenyből az összetett első négy helyezettjét és további nyolc kerékpárost.
A világháborút követően a szabálykönyv még szigorúbb, az útvonal még kegyetlenebb lett. Az immár 5400 km-esre hízott körverseny 15 szakaszából 5 hosszabb volt 400 km-nél, további 6 szakaszon pedig magashegyi hágók sorát kellett leküzdeniük a versenyzőknek, akik sokszor már jóval napfelkelte előtt nyeregbe szálltak.
Albert Londres újságíró 1924 nyarán a Le Petit Parisien hasábjain az "országút rabszolgáinak" nevezte a Tour de France résztvevőit, s interjúalanyai ekkor már nyíltan beszéltek az embertelen versenykörülményekről és állandó testi kínjaikról, amelyeket csak fájdalomcsillapítók, gyulladáscsökkentők, illetve ajzószerek segítségével tudtak enyhíteni vagy elfedni. A "házipatikában" ott voltak - már évtizedek óta - olyan fájdalomcsökkentő és regeneráló hatású szerek, mint az éter, a kloroform, az aszpirin, a kokain és a nitroglicerin, valamint a stimulánsként is használt alkohol és sztrichnin.
Az országutak rabszolgái lassan a különböző szereknek is rabjaivá váltak, s - paradox módon - a szó szoros értelmében folyamatosan mérgezniük kellett magukat, hogy komolyabb egészségkárosodás nélkül egyáltalán túléljék a nagy versenyeket.
