Pálya a magasban

Pár

  • Zeidler Miklós
  • 2009. március 26.

Egotrip

Milyen kapcsolat áll fenn a párbaj és a modern vívósport között? Igaz-e, hogy a versenyvívás a párbaj örököse, annak "szelídített" változata? E kérdéseket újabban nagy érdeklődéssel feszegeti a történeti szociológia, amikor azt vizsgálja, miképpen "civilizálja", transzformálja versengési vággyá a sport az ősi harci késztetéseket.

Milyen kapcsolat áll fenn a párbaj és a modern vívósport között? Igaz-e, hogy a versenyvívás a párbaj örököse, annak "szelídített" változata? E kérdéseket újabban nagy érdeklődéssel feszegeti a történeti szociológia, amikor azt vizsgálja, miképpen "civilizálja", transzformálja versengési vággyá a sport az ősi harci késztetéseket.

Nos, a klasszikus párbaj történeti előzményének az ún. perdöntő párviadalokat tekinthetjük, amelyek a középkori igazságszolgáltatás részét képezték. E német eredetű jogintézmény lényegében a korabeli bíróságok utolsó mentsvára volt, mivel a rendszerint hiányos - szinte kizárólag tanúvallomásokból álló - bizonyító anyag alapján sokszor nem tudtak döntést hozni, s ilyenkor istenítéletet rendeltek el. A párviadal tétje igen nagy volt, hiszen a győztes egyben a pert is megnyerte, ezért a felek igyekeztek szakembert felbérelni erre a célra. A hivatásos bajvívók (viadorok) azután jogi érvek helyett pallossal, buzogánnyal estek egymásnak. Bár a küzdelem kimenetelében - elvileg - az isteni szándék nyilvánult meg, a bíróság viszonylag gyakran folyamodott az esélyek "kiegyenlítésének" eszközéhez. Ez olykor szélsőséges mértéket öltött. Bizonyára így gondolta Fülek várura, Fulkó lovag is, akinek a független magyar bíróság elfogulatlan ítélete alapján anyaszült meztelenül és puszta kézzel kellett kiállnia állig felfegyverzett, páncélos ellenfelével szemben. Fulkó ügye még így sem volt teljesen veszve, hiszen isteni csoda bármikor segíthetett volna rajta, ő azonban - felmérve, hogy többszörös rablógyilkosságért, felségsértésért és hamis pénz veréséért aligha jár égi kegyelem - néhány legyilkolt porkolábot hátrahagyva kereket oldott, mire IV. Béla 1246-ban minden vagyonát elkobozta.

Bár a perdöntő párviadalok Európában a 13. századtól kezdve lassan kikoptak a joggyakorlatból, a nemesség még jóval később is őrizte azt a privilégiumát, hogy jogainak fegyverrel szerezzen érvényt. Franciaországban a 16-17. században csillapíthatatlan párbajláz uralkodott, s az uralkodók ezrével adták ki a felmentéseket a párbajgyilkosságért járó halálbüntetés alól. Spanyolországban és Itáliában hasonló szenvedélyességgel irtották egymást az úri rend tagjai, s ebből a felbérelt orgyilkosok is kivették a részüket. Ekkoriban már nemcsak a személyes ellentétek és a politikai nézeteltérések szolgáltak a párbaj okául; tudósok, művészek, zsurnaliszták is fegyvert ragadtak alkotásaik védelmében. Még a dongalábú, rövidlátó, potrohos spanyol poéta, Don Francisco Gómez de Quevedo y Santibá–ez Villegas - a nagy Troppauer Hümér korai előfutára - is arra kényszerült egy alkalommal, hogy megvívjon felbőszült kritikusával.

A 19. századra a párbaj "hatásköre" az előkelő társaság saját érintkezési szabályainak védelmére és a becsületen esett sérelmek orvoslására korlátozódott, s párbajképességgel is csak e körök férfitagjai rendelkeztek. Ez természetes is, a párbajfelek ugyanis "cinkosokká" váltak, hiszen kölcsönösen törvényt sértettek, amikor a szigorú tiltó jogszabályok ellenére a gentleman mivoltuknak megfelelő "lovagias elintézéshez" folyamodtak. A párbaj intézményében az úriemberi szolidaritás mozzanata egyébként is sokkal erősebb volt, mint a felek között kialakult ellentét. A párbaj kimenetele a konfliktus szempontjából tulajdonképpen közömbös volt: a győztesnek nem lett "igaza", a vesztes nem vallott szégyent, a sértett már azzal elégtételhez jutott, hogy ellenfele bocsánatkérésével vagy kiállásával teljesítette lovagias kötelezettségét. Ha viszont valamelyik fél megsértette a szabályokat, akár örökre elveszíthette párbajképességét - s ezzel úriemberi presztízsét -, mivel "fellázadt" saját osztályának erkölcsi előírásai ellen.

A puristák már azt is rossz szemmel nézték, hogy a 19. század vége felé elszaporodtak a jelentéktelen "tyúkszempárbajok", és nem győzték kárhoztatni azokat a krakélereket, akik provokátorként vagy segédként úgymond "sportot űztek" - vagyis szórakozást csináltak - az úri erkölcs ezen alapintézményéből. (A párbaj fölött ekkor már sokan kongatták a lélekharangot, a tudományos bírálatok és a gúnyiratok könyvtárakat töltöttek meg. Egy anekdota szerint amikor Bismarck 1865-ben párbajra hívta ki politikai ellenlábasát, a haladó párti Rudolf Virchow orvos-biológust, utóbbi - élve fegyverválasztási jogával - két szál elfogyasztásra szánt bratwursttal jelent meg a párbaj helyszínén, majd közölte a megdöbbent kancellárral, hogy ennek fele sem tréfa: az egyik kolbászt kolerabaktériummal oltotta be.)

A sportvívók ezzel szemben nem jogi vagy becsületügyi vitáik megoldását keresték, csupán azt kívánták eldönteni, ki forgatja jobban a pengét. A versenyvívás szabályrendszere, amely a technikai tudást és a tempóérzéket favorizálta, a 19. század végére alakult ki. A könnyű fegyverek és a védőfelszerelés minimálisra csökkentette a sérülésveszélyt, a tusarányszámítás bevezetése pedig kiküszöbölte az eredmények véletlenszerűségét. A fizikai ügyességet középpontba állító versenyvívás tehát nem tekinthető a jog világához kötődő perdöntő párviadalok és becsületi párbajok örökösének. Leginkább még az ókori gladiátorjátékokban és a középkori lovagi párviadalokban láthatjuk előzményét, ám ezt a kapcsolatot sem érdemes túlhangsúlyozni. E korai viadorok számára ugyanis vívótudományuk egyfelől megélhetést, másfelől örökös szolgálatot jelentett, míg a vívósport az önmagáért való szórakozás, a nemes versengés és a dicsőség élményét kínálta művelőinek - s csak az oktatóknak nyújtott kenyérkeresetet. Később, ahogy a 19. század második végétől a modern sport sokak számára puszta kedvtöltésből egyre inkább hivatássá vált, úgy lett újra eszközévé a tömegszórakoztatásnak és a nemzeti erődemonstrációnak.

A vívósport megjelenésével azonban nem tűnt el a párbaj, sőt e kettő feltételezett "őse", a háború sem. A 20. század elején a nemzetközi porondon sikert sikerre halmozó magyar kardvívó-válogatott tagjai például olykor maguk is párbajoztak, a világháborúban pedig java részük frontszolgálatot teljesített, vagyis - felrúgva a feltételezett több ezer éves civilizációs folyamatot - egyszerre képviselték az uralkodási vágy különböző korokhoz "rendelt" agresszivitási szintjeit.

Még ennél is zavarba ejtőbb Fuchs Jenő esete, aki vette a bátorságot, és úgyszólván megfordította a civilizáció fent leírt folyamatát: előbb nyerte meg olimpiai bajnoki címeit (1908-ban és 1912-ben összesen négy aranyat szerzett a kardvívás egyéni és csapatversenyében), csak ezután vált párbajhőssé (asszó közben egykori csapattársával, az éppen zsűrielnökként tevékenykedő Gerde Oszkárral került szóváltásba, s a párbaj során szerzett homlokvágás nyomát halálig viselte). Végül a második világháború idején, 60 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra, ahol - izraelita lévén - csak aknaszedő munkaszolgálatosként teljesíthetett a szovjet fronton (bátorságáért kiérdemelve a 2. osztályú német vaskeresztet).

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.