Pálya a magasban

Beavatás

  • Zeidler Miklós
  • 2011. január 13.

Egotrip

Családunkban úgy alakultak a dolgok, hogy a sport iránti bámulat és rajongás belém plántálása, a férfivá avatás e szent rítusának celebrálása nagyapámra várt.

Első helyen természetesen a foci állt. A nyári szünetben, jó időben mindennap elzarándokoltunk a nógrádi kis bányaváros salakos futballpályájára, ahol fáradhatatlanul lövöldöztünk egymásnak. Amikor rám került a sor és beálltam a szabályos méretű nagykapuba, a felső léc elérhetetlen, sőt felfoghatatlan távolságban volt, s rögtön megéreztem, hogy az unalmas, sunyi, lapos labdákkal szemben a kapu tetejébe irányzott lövések valami magasabb minőséget képviselnek, egy-egy felső sarokba zúduló bomba pedig maga a tökéletesség.

Így volt ezzel nagyapám is. Felfedte előttem a belsővel és külsővel leadott lövések titkait, a nyesések és csavarások különböző nemeit, de végül ő is csak oda lyukadt ki, hogy a keményen rászúrt lövés az igazi, amikor a játékos teli rüszttel a vinklibe bombáz. S még véletlenül sem "csüddel" a "pipába" - ilyen otrombaságok sohasem hagyták volna el a száját. (Igaz, tőle tanultam meg azt is, hogy a valaha volt legszebb gólt Farkas János lőtte az 1966-os magyar-brazilon, kissé kifordulva, kapásból - a bal alsó sarokba.) S mindezt nemcsak elmagyarázta, hanem meg is mutatta, amúgy szandálban, gumilabdával - ballal és jobbal, nyilván azért, hogy jobban értsem. S bár hébe-hóba előfordult, hogy a lövés lecsúszott vagy az égbe tartott, rendszerint mégis az előre bemondott helyre, a kapufák valamelyik találkozási pontjához érkezett. És bizony az ellentétes kéz pontosan a rúgás után továbblendülő lábfejre mutatott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Rossz időben a szalagház hátsó udvarára mentünk le, ahol a poroló volt a kapu. Itt a méretek jóval kisebbek voltak, ami sajátos intimitást kölcsönzött a játéknak. Ma is a fülemben van a csikorgó hang, amint a labda becsapódásakor a poroló vashengere (felső léc) kicsit elfordul a betonoszlop (oldalkapufa) kerek nyílásában. Ez a hang kellemetlen és kissé ijesztő is volt, de mégiscsak gyönyörűséges, hiszen azt üzente: a kemény lövés pontosan célba ért.

Beavatásom másik döntő mozzanata a montreali olimpia volt. Még csak kilencéves voltam, de az éjszakába nyúló tévéközvetítések idején háromszorosan is felnőttnek érezhettem magam: először kaptam tartós felmentést a korai lefekvés parancsa alól, egyenrangú rajongóként osztozhattam nagyapám lelkes izgalmában, ráadásul a család nő tagjai is belátták: én is férfi vagyok - aki képes egyik pillanatról a másikra gyökeresen másképpen látni a világot pusztán attól, ha a céllövő egy milliméterrel pontosabban céloz, a távolugró egy centiméterrel messzebb repül, vagy a futó egy századmásodperccel hamarabb ér célba. 'k persze lemondóan vették ezt tudomásul, én viszont büszke voltam rá, hogy egy új, szenzációkat kínáló világba kaptam váratlanul bebocsátást, s az új viszonyok között ösztönösen kiismerem magam.

A televízió előtt egy csapásra magától értetődő volt, hogy lelkesen drukkolok a tőrvívó Tordasi Ildikónak - sőt minden ízemben azonosulok vele -, holott még csak nem is láttam őt. A korai fordulókat nem közvetítették, a döntő asszóiban pedig a vívódressz és a sisak tette láthatatlanná. Nekem azonban bőven elegendő volt, hogy a szpíker neki drukkolt, s a neve mellett feltűnt a fekete-fehér-szürke trikolór. (Akkoriban még ezek voltak a nemzeti színek a magyar televízióban.)

Magyar Zoltánnal viszont maradéktalanul elégedett voltam. Eleve rettenetesen tetszett, hogy a magyar lólengőt Magyarnak hívják, ő tudja a világon egyedül a "magyar vándort" - és verhetetlen. És tetszett az is, hogy nagyapám, csakúgy, mint a riporter, "magyarzoli" néven emlegette, mintha csak valami népmesében a parasztember legkisebb fia lett volna. Ezt a szokást rögtön át is vettem, hogy újdonsült bennfentességemet minél meggyőzőbben bizonyíthassam.

Németh Miklós győzelmét gyerekfejjel személyre szóló titkos üzenetként éltem meg. Valamiért nagy jelentőséget tulajdonítottam a névrokonságnak, s ezért különösen boldoggá tett, hogy Németh már a gerelyhajítás első fordulójában új világcsúcsot dobott, és szinte ellenfél nélkül meg is nyerte a versenyt.

Legjobban mégis a vízilabda ragadott meg. Ma már tudom, hogy az erő, az ügyesség és a finesz csodálatos kombinációja ragadott magával, de akkor csak bámultam Horkai csuklóból leadott, kiismerhetetlen lövéseit, Szívós elpusztíthatatlan centerjátékát és az angyalarcú Csapó bivalyerejét. Molnár és Faragó külön fejezet volt. Molnár Endre azonnal csodálatom tárgya lett, s számomra ma is ő a vízilabdakapus archetípusa. Hatalmas termete és harcsabajsza egyszerűen lenyűgözött, a medencében pedig a szemem előtt változott haragos vízi istenséggé, aki ha összevonta szemöldökét, még a legelszántabb ellenfélnek is inába szállt a bátorsága. Faragó viszont a mezőnyben volt egyeduralkodó. Fölényes volt és vagány, fékezhetetlen és halálpontos - és mindenekfelett zseniális. Mindenhatósága az eredményekben is megmutatkozott: utcahosszal nyerte a góllövők versenyét, és ő volt az olaszok elleni, az aranyérem sorsát eldöntő meccs hőse, amelyet vesztett állásból úgyszólván egymaga fordított meg.

Ma már tudom, hogy azért volt olyan megkapó az első találkozás az olimpiával, mert meseszerű volt az egész. A sportnak eleve megvan a maga romantikája, s ezt a magyarhoz hasonló frusztrált kis nemzetek hajlamosak még intenzívebben megélni, mivel általában önmagán messze túlmutató jelentést tulajdonítanak a sportbeli sikereknek és kudarcoknak.

Gyerekfejjel én is úgy láttam - vagy ha nem úgy láttam, hamar megtanultam -, hogy a magyaroknak mindig valahogy különlegesen nehéz körülmények között kell megharcolniuk a győzelemért. Vagy kisebbek voltak riválisaiknál, vagy rosszabb volt a felszerelésük, vagy éppen sérülés, betegség hátráltatta őket, vagy ellenfelük nyúlt sportszerűtlen eszközökhöz. És persze mindig nyomták őket, jobban mint Krahácsot, olykor pedig - természetesen - "le kellett feküdni a szovjeteknek". A bíró pedig - mit is tehetett volna egyebet? - csak csalt és csalt és csalt...

Neked ajánljuk