"'Igen tisztelt Szerkesztő úr, kérem, írja meg a szerkesztői üzenetek között Rajongó jelige alatt, hogy 1. hány éves a Schlosser, 2. nős-e Orth, 3. hány kiló Darány...' stb. Ilyen kérdésekkel keresnek fel napról napra olvasóink, a magyar sportnak ezek a hűséges katonái és adózó polgárai, akik a meccseken és versenyeken küzdenek a kedvenceik győzelméért, ha mással nem, a szívük dobbanásával és lelkesítő hangjukkal." Ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára Vadas Gyula sportújságíró az 1927 tavaszán megjelent, 100-ak könyve c. kiadványt, amely a száz legnépszerűbb magyar sportoló fényképét és pályafutásának adatait tartalmazta, s amelyet a Nemzeti Sport szerkesztősége állított össze a lelkes magyar közönség, "a világ legelső sportpublikuma" számára.
A legismertebb sportolók ekkor már igazi sztárnak számítottak Magyarországon, s a nagyközönség, például a fent idézett rajongó - feltehetően egy ifjú hölgy - nemcsak a pályán mutatott teljesítményük, hanem mindennapi életük, kedvteléseik, szokásaik, sőt személyük iránt is intenzíven érdeklődött. A ferencvárosi Schlosser Imre az első világháború előtti és alatti időszak gólkirálya volt, s amikor 1916-ban a rivális MTK-hoz igazolt, az egész labdarúgó-társadalom felhördült. A Vasasból az MTK-hoz került Orth György viszont az 1920-as évek magyar labdarúgásának igazi Jolly Jokere volt, akit rendkívüli technikája és játékintelligenciája emelt ki a mezőnyből, s akit minden poszton - még kapusként is - be lehetett vetni. Ráadásul mindketten jó partinak számítottak. Orth a futball mellett eleinte banktisztviselőként dolgozott, majd sportüzletet nyitott az Andrássy úton, s kétszer is színésznőt vett feleségül. Schlosser pedig már a világháború előtt is országosan ismert sztár volt, s vele történt meg az a különös eset, hogy egy hasonmása az ő nevében udvarolt - s ígért házasságot - egy gyanútlan leánynak, hogy ostroma hamarabb célt érjen. (A cselre csak akkor derült fény, amikor az igazi Schlosser házassági közleménye megjelent a lapokban, s az elcsábított leány apja felháborodottan tiltakozott a futballistánál, aki az egészről mit sem tudott.) Ami pedig Darány Józsefet illeti, a Magyar Athletikai Club devecseri születésű súlylökője már ekkor, alig 22 évesen is sportágának egyik legsúlyosabb egyénisége volt.
A 100-ak könyve népszerűségi listája a közönség szavazataiból állt össze. A Nemzeti Sport 1927. január 17-i számában felhívást tett közzé, mely szerint a "magyar sportközönség népszavazással dönti el, ki a száz legnépszerűbb magyar sportember", s mellékelt egy szavazólapot is, amely azután négy héten át a lap minden számában megjelent. A szavazólapra minden különösebb megkötés nélkül 25 aktív magyar sportoló nevét lehetett felírni - akik tehát férfiak és nők, profik és amatőrök, itthon és külföldön versenyzők egyaránt lehettek -, edzők, bírók, sportvezetők és visszavonult sportnagyságok viszont nem jöhettek számításba.
A "kedvencverseny" meghirdetése nyilvánvalóan az olvasóközönség érdeklődésének fenntartását célozta, hiszen a sport szempontjából viszonylag eseménytelenebb téli hónapokban a sportlapok példányszáma rendszerint megcsappant. A kezdeményezés ugyanakkor úttörő jelentőségű volt a hazai közvélemény-kutatás történetében is. Magyarországon soha addig nem végeztek ilyen jellegű felmérést, s még több mint egy évtizednek kellett eltelnie a következő hasonló szavazásig, amelyet a Sztár c. magazin rendezett a filmszínészek népszerűségéről.
A szavazás egészen felpezsdítette a hazai sportközvéleményt, a szerkesztőség pedig - megszokott modorában - folyamatosan közvetítette a verseny állását: "Bárány és Schlosser megerősítette vezető pozícióját", "Orth, Somfay visszaesett", "nagy erővel nyomult fel Darány és Király", "Durand Zsuzsi utolérte Sipos Mancit", "az atléták hatalmas tempóban nyomulnak előre", "a kerékpárosok és a hungaristák előnyomulása", és így tovább. Mindez csak fokozta az érdeklődést. A szavazólapok hamarosan olyan tömegben özönlöttek, hogy a szerkesztőség képtelen volt naprakészen feldolgozni az adatokat.
Kellemes meglepetésre igen tarka volt a sportágak palettája - legalábbis eleinte. Ahogy a Nemzeti Sport fogalmazott: "a futballközönség egyáltalán nem elfogult más sportágakkal szemben", s csak "legritkábban olvasható le egy szavazólapról a klubfanatizmus", például "egy-egy kedvenc futballcsapat teljes összeállítása vagy mind a huszonöt név után ugyanazon klub monogramja".
A lap által dicsért "mély intelligencia" azonban hamarosan elillant, s január végén már teljes erővel dúlt a szurkolótáborok különháborúja, melyben a tribünökön folyó ütközetekből ismert gyalázkodó rigmusok, ólmosbotok, hegyesre köszörült esernyők és töltött pisztolyok szerepét a tömegével leadott szavazócédulák vették át. A drukkerek szemében a csoportidentitás vált az egyetlen releváns tényezővé, a sportolók és a sportteljesítmények teljesen háttérbe szorultak. A Nemzeti Sport szerkesztőségében rendre felbukkantak a nagy futballklubok - a Ferencváros (FTC), a Hungária (MTK) és az Újpest (ÚTE) - aktivistái, hogy magukhoz vegyék a remittendát, s az így megkaparintott újabb szavazólapokat is egységesen, a klubhűség szellemében töltsék ki. A szavazás utolsó napjaiban ezrével érkeztek az ilyen "turnusszavazatok".
A 100-ak könyvében végül 95 férfi és 5 nő kapott helyet. Ott voltak közöttük a legnépszerűbb látványsportok, valamint a hagyományos magyar sikersportágak képviselői: összesen 42 futballista, 23 atléta, 6 vívó, 5-5 birkózó, úszó és vízilabdázó, 3-3 kerékpáros és autóversenyző, 2-2 teniszező és asztaliteniszező, valamint 1-1 ökölvívó, gyorskorcsolyázó, evezős és lövész. A győztes a mindössze húszéves Bárány István lett, aki már az 1926-os budapesti úszó Eb-n belopta magát a közönség szívébe. Õt követte a Hungária, az Újpest és a Ferencváros egy-egy markáns labdarúgója: a zseniális Orth, a kőkemény Fogl II. Károly, valamint a gólerős Schlosser.
A szavazást kísérő anomáliák miatt azonban a végeredmény nemcsak azt mutatja meg, kik voltak a legnépszerűbb sportolók, hanem azt is, hogy kik voltak és mely egyesülethez tartoztak azok, akiknek a sikerében a szurkolók saját győzelmüket kívánták viszontlátni. Az a tény pedig, hogy a futballdrukkerek presztízsharcot csináltak egy ártatlan játékból, arra is rávilágít, hogy a klubrajongás szűk három évtized alatt igencsak eltávolította a szurkolók egy részét a sport eredeti értékeitől, kiölte belőlük a sport szeretetét és a teljesítmény tiszteletét - a sportszerűségről már nem is beszélve. Így vált az első magyar "közvélemény-kutatás" - akaratlanul is - izgalmas társadalom-lélektani kísérletté.
