Júniusban, a járvány éppen kissé csendesedő szakaszában Putyin elnök terjedelmes cikket publikált a második világháborúról, amely egyszerre jelent meg pénteken a National Interest konzervatív amerikai folyóiratban és a Rosszijszkaja Gazeta című orosz kormánylapban. Putyin a cikkben azzal vádolta meg a mai európai és különösképp a lengyel politikusokat, hogy szőnyeg alá akarják söpörni a Csehszlovákia felosztásáról rendelkező 1938-as müncheni francia-brit-német-olasz paktum jelentette „árulást”. Az orosz vezető történelmi dokumentumokat idéző írásában azt állította, ennek oka nemcsak az, hogy egyes európai országok megsértették a Prágával szembeni szövetségesi kötelességeiket, hanem Lengyelország részt vett az ország feldarabolásában. Az orosz elnök ugyanakkor a cikkében arra emlékeztetett, hogy a második világháború legfőbb oka az első világháborút lezáró, Németország számára megalázó versailles-i béke. Putyin szerint London és Párizs Berlin „megbékéltetését” célzó politikájának lényege Németország és a Szovjetunió egymásnak ugrasztása volt. Sztálinnak a bűneit és a hibáit elismerte, de sajátos érveléssel arra hívta fel a figyelmet, hogy nyugat-európai vezetőkkel ellentétben ő sosem találkozott Hitlerrel. Az orosz elnök akkori cikkében úgy fogalmazott, hogy „veszélyes és valós fenyegetést” hordoz magában az Európai Parlament 2019. szeptember 19-i azon határozata, amely „a közös múltfeltárás helyett” egyformán felelőssé teszi a náci Németországot és a Szovjetuniót a második világháború kirobbantásáért. Egyben megengedhetetlennek ítélte, hogy „a megszállók és a felszabadítók közé egyenlőségjelet tegyenek”.
Putyin cikké formált üzenete nem az első, de nem is az utolsó fejezete volt a mind terebélyesebb, főleg lengyel-orosz-német relációban ható, de más nációkat is közelről érintő emlékezetpolitikai vitának. E kérdés történettudományi illetve világpolitikai hátterének szentelt online vitát a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Közép-Európa Kutatóintézete Ungváry Krisztián és Mitrovits Miklós történészek, valamint Stier Gábor külpolitikai újságíró részvételével, az intézetet vezető történész, Hatos Pál moderálása mellett.
| ||
A kérdés politikai (már majdnem azt írtuk: kremlinológiai) hátterét megvilágító Stier Gábor felvezető előadásában emlékeztetett arra, hogy az Európai Unió immár hivatalos dokumentumokban is megnyilvánuló álláspontja az új közép-kelet-európai tagállamok felvételét követően változott meg, és ez felborította a több évtizedes emlékezetpolitikai kánont is, felháborítva az orosz politikai elitet, amelynek válaszreakciói viszont lengyel, amerikai és német replikákat provokáltak ki. Stier szerint az új tagállamok saját emlékezetpolitikai narratívájában egészen más, többnyire nem éppen pozitív szerepet játszanak a II. világháborús győzelmet terjeszkedésre felhasználó szovjetek (ugyanakkor nem habozott kijelenteni, hogy mindenekelőtt a régióban sokfelé megerősödő, gyakorta hatalomra kerülő jobboldal emlékezetpolitikai narratívájába sehogy sem illett bele annak elismerése, hogy ideológiai-világnézeti elődeik milyen bűnöket követtek el mondjuk a világháború idején). A tavaly év közepétől zajló emlékezetpolitikai háború hajtóereje az ő értelmezésében az, hogy a szovjet felelősség hangoztatása a II. világháború kirobbantásában éppen a Putyin-rendszer legfőbb legitimációs pontját kezdené ki. A hivatalos nevén nagy honvédő háború az, ami egységbe forrasztja az orosz társadalmat. Ráadásul a szovjet örökség részeként Putyinék is szívesen emlegetik, hogy megmentették Nyugat-Európát a náciktól. Ehhez képest Oroszország geopolitikai célú elszigetelését szolgálja a szovjet áldozathozatal lekicsinylése, a szovjet háborús erőfeszítések deheroizálása – más oldalról pedig a szovjet katonák által elkövetett bűnök „túlhangsúlyozása”. "Cserébe" az orosz hivatalos emlékezetpolitika megnyilvánulásaiban folyton emlékeztet a kelet-európai országoknak, társadalmaknak a holokausztban játszott aktív részvételére.
Münchentől Moszkváig
Stier szerint nem árt emlékeztetni arra, hogy a müncheni egyezmény volt az, amely a világháború kirobbanásához vezetett, továbbá hogy a Szovjetuniónak alapvető szerepe volt abban, hogy eltűnt a náci Németország. És nem árt azt sem hangsúlyozni, hogy a mai Németország úgy a világháború kirobbantásában, mind a náci rezsim (például zsidóellenes) tömeggyilkosságaiban minden felelősséget magára vállal – így tett például Heiko Maas német külügyminiszter is, amikor májusban a Spiegelben megjelent cikkében kiállt amellett, hogy az áldozatok emlékét sérti meg, aki kétségbe meri vonni Németország kizárólagos felelősségét.
Ungváry Krisztián szerint viszont Heiko Maas cikke maga volt a mélypont, amelyben leegyszerűsítve kezelte a második világháború előzményeit: márpedig egy ennyire komplex jelenségnek sohasem lehet egyetlen oka. Annyi biztos, hogy nem a müncheni egyezmény vezetett a II. világháború kitöréséhez – akkor már sokkal inkább a szovjet hozzáállást és a Hitlerrel kötött paktumot érdemes megvizsgálni. Ungváry emlékeztetett arra, hogy a szovjet élelmiszerimport nélkül már 1940 nyarán éhínség sújtotta volna Németországot, amely nyersanyagszükségletének javát (beleértve a hadiipar szükségleteit) a szovjet szállításokból fedezte. Sztálin és a szovjet vezetés a versailles-i békerendszert egyszerűen fel akarta robbantani, emellett biztosak voltak abban is, hogy a kapitalizmus permanens válsága amúgy is világháborúhoz vezet. Ungváry szerint szovjetek érdeke az volt, hogy Hitler hatalomra jusson – így is instruálták a német kommunista pártot, amely inkább küzdött a szociáldemokraták, mint a nácik ellen, maga Sztálin pedig a forradalom jégtörőjének hitte Hitlert.
1939 tavaszán-nyarán a Szovjetunió dönthetett a nyugati hatalmakkal és a németekkel kötött szövetség között, de természetesen azt is választhatta volna, hogy semleges marad. Ehhez képest teljesíthetetlen feltételeket támasztott az angol-francia tárgyalódelegációk felé: azt követelték, hogy akkor is segítséget nyújthassanak szomszédaiknak (Lengyelország, balti államok, Románia), ha azok nem is akarják, miközben szovjet tárgyalófél még arra sem volt hajlandó, hogy garantálja a szomszéd államok határait. Amikor pedig a nyugatiak engedtek volna a szovjet követelések egy részének, azok biztosítékul azt kérték, hogy az angol flotta hajózzon a Balti-tengerre (ahol a Luftwaffe bombázóinak könnyű prédája lehetett volna), majd Vorosilov marsall ragaszkodott hozzá, hogy a nyugati küldöttségek a lengyelek és románok nevében is engedélyezzék a szovjet csapatok átvonulását ezen országokon.
Ungváry szerint kiterjedt felderítésüknek is köszönhetően a szovjet vezetés jobban volt informálva a németek viszonylagos felkészületlenségéről: a háború előestéjén még erős jóindulattal is csupán 3000 német harckocsi nézett szembe 15 ezer jórészt korszerű, jól felszerelt szovjet tankkal, de a németek még tüzérségi lőszer terén sem álltak jól. Sztálin jó ideig nem érzett fenyegetettséget a németek részéről, inkább egymás ellen játszotta volna ki az európai „kapitalista” hatalmakat.
Hatos Pál ezen a ponton Norman Stone skót történészt idézte, aki szerint Lengyelország mártír, de vezetői mindent megtettek azért, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Mitrovits Miklós történész (szintén a Közép-Európa Kutatóintézet munkatársa) szerint ez az állítás is egybevág Putyin dolgozatával, mely szerint a lengyel elit a felelős a világháború kitöréséért. emlékeztetett arra is, hogy az orosz kormány az, amely nem teszi lehetővé a korra vonatkozó források teljes körű megismerését. A világháború előzményei közé tartozik, hogy sem a szovjetek, sem a németek (beleértve az ország Hitler előtti vezetőit) nem fogadták el Lengyelország létét, és a közös ellenség szülte az 1922-es rapalloi szerződést is, amely sokkal inkább tekinthető a Molotov-Ribbentrop paktum előzményének, mint München. A szovjet fél hozzájárult ahhoz is, hogy német hadseregfejlesztés, páncélos és repülőkiképzés titkos szovjet bázisokon folytatódjon, ráadásul Tuhacsevszkij marsall német, von Seeckt tábornok (1926-ig a Reichsheer parancsnoka) pedig szovjet hadiakadémián taníthatott.
Szovjetek és németek között
A mostanában propagált orosz álláspont szerint az 1939 előtti lengyel kormányzat Hitler-barát politikát folytatott, ám Mitrovits szerint ez egyszerűen nem igaz: a Józef Beck vezette lengyel diplomácia mindkét hatalomtól (német, szovjet) egyenlő távolságot próbált tartani. A lengyel kormány már 1932-ben megnemtámadási szerződést kötött a szovjetekkel (amit azok 1939-ben megszegtek), de 1934-ben egy a németekkel közös megnemtámadási nyilatkozatot is kiadtak – ennek háttereként érdemes tudni, hogy Hitler hatalomra jutása után paradox módon átmenetileg enyhült a németországi lengyelellenes propaganda és alábbhagyott a vámháború is.
A németek és a szovjetek között azonban a harmincas években is szinte mindvégig szoros hírszerzési és külügyi kapcsolat állt fenn, a titkos német-szovjet tárgyalások 1939-ben párhuzamosan zajlottak a szovjetek és nyugati szövetségesek közötti megállapodásokkal, majd Hitler augusztusi ajánlata nyomán gyorsan tető alá is hozták a német-szovjet politikai megállapodást, amelynek a lényege volt Lengyelország felosztása. Mitrovits hangsúlyozta, hogy legalább ennyire fontos volt a kereskedelmi egyezmény – Sztálin átmeneti békét vett és ezzel elősegítette a nyugati háborút. A szovjetek német hitelből német termékeket vásároltak (maguk választhatták ki a német cégeket), modern haditechnikához és modern szerszámgépekhez is hozzájutottak így. Cserébe, egészen a német támadásig, mintegy 650 millió német birodalmi márka értékben szállított a Szovjetunió ipari, bányászati nyersanyagokat, kőolajat és gabonát a náci Németországnak.
Hatos Pál azt a kérdést is feltette, hogy van-e erkölcsi győztese a II. világháborúnak – erre Ungváry Krisztián szerint igen nehéz válaszolni. Természetesen el kell ismerni, hogy Lengyelország szenvedései iszonyatosak voltak. A háború előtti lengyel vezetés hibájául leginkább az róható fel, hogy azt hitték: megnyerhetik a háborút A nyugati hatalmak is csak bizonyos szempontból lehettek erkölcsi győztesek – bár hírszerzési forrásból értesültek róla, mégis eltitkolták az általa hangsúlyosan Hitler-Sztálin paktumnak nevezett szerződés titkos záradékának tartalmát a lengyelek előtt. Esetükben erkölcsi győztes helyett inkább olyan hatalmakról beszélhetünk, akik kevesebb bűnt követtek el, mint a többiek. Például Chamberlain brit miniszterelnök már 1939 tavaszán képes volt kimondani, hogy eddig és ne tovább – azaz ők egy idő után már nem voltak hajlandók kiegyezési politikát folytatni.
A Szovjetunió ehhez képest a nyugati kommunista pártokon keresztül szabotálta a háborús erőfeszítéseket: viselkedése alapján egyszerre volt háborús uszító és (1941 nyaráig) a háború haszonélvezője. A háború után viszont a Szovjetunió hozta magával a saját társadalmi-politikai rendszerét – tipikus térítő jellegű hatalom volt, amely eközben sok ember halálát okozta. Legfeljebb Nyugat-Európában lehetett beszélni valódi felszabadulásról – elvégre itt a németek legyőzése nyomán létrejöhetett (illetve helyreállhatott) a fékekkel és ellensúlyokkal ellátott polgári demokrácia.
Mitrovits Miklós szerint is vajmi nehéz erkölcsi győztesekről beszélni, különösen, hogy a német kapitulációval nem is zárult le a világháborút kísérő erőszakhullám: kitelepítések, etnikai tisztogatások, sőt sokfelé ismét pogromok jelezték például a közép-kelet-európai régió keserves átalakulását.
Azt azonban nem árt elismerni, hogy Lengyelország, a lengyel csapatok a háború minden frontján harcoltak a németek ellen az elsőtől az utolsó percig. Otthon pedig az ellenálló Honi Hadsereg működésének csúcspontján 380 ezer potenciális harcossal rendelkezett. Megtorlásként a németek tömegeket gyilkoltak le, Lengyelország háború előtti lakosságának 16 százalékát veszítette el, ami 6 millió áldozat, közülük a fele zsidó volt.
A lengyelek nagy fájdalmára a győztes nagyhatalmak a háború végén nem ismerték el győztesként Lengyelországot – nem úgy, mint a háború alatt hosszú ideig kollaboráló franciákat.
A nyugati hatalmak a háború után, pontosabban már alatta lemondtak Közép-Európáról – jellemző tényként említette Mitrovits, hogy a szovjet biztonsági szervek által a lengyel foglyok, katonatisztek ellen végrehajtott (majd utóbb letagadott, például a katyńi) vérengzésről jó ideig nem lehetett Nyugaton sem beszélni.
Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy míg Magyarország büntetésből, a lengyelek „jutalomként” kapták a szovjet megszállást és szovjetizálást. Hatos Pál nyomán Mitrovits is Márait parafrazálja: hogyan is hozhatott volna szabadságot az, aki maga sem szabad. A hosszú és tartalmas diskurzusból érdemes még kiemelni, hogy például Stier Gábor szerint a lengyelek számára sértő orosz reakciókat az hajtja, hogy Oroszországot is „megsértették”: az Európai Unió illetve az Európa Parlament azt kommunikálja, hogy a németek és szovjetek felelőssége hasonló mértékű a világháború kirobbantásában és ebben Lengyelország a leghangosabb – ennek köszönhetők a heves érzelmi megnyilvánulások.
| ||
Ungváry Krisztián szerint viszont ideje lenne leszámolni a legendákkal – például az egész szovjet társadalmat egyesítő nagy honvédő háború mítoszával. Az igazság az, hogy a Szovjetunión kívül nem akadt még egy olyan ország Európában, amelynek saját állampolgárai ilyen magas arányban harcoltak volna fegyverrel a kézben a németek (az ellenség) oldalán. Míg Ungváry szerint Németországban tabu alá esik minden olyan gondolat, hogy rajtuk kívül akár mást is felelősség terhelhet a II. világháború kirobbantásáért, Mitrovits példákkal is igazolta, hogy Lengyelországban a történelmi kutatások, az irodalom és a film is képesek voltak szembenézni a történelmi tabukkal.
