Magyar Narancs: A Pannon dalok óta mintha visszafordult volna a nemzetközi karriertől Magyarország felé. Tudatos szakmai döntés volt, vagy egyéb okai voltak?
Rost Andrea: A magánélet befolyásolja egy művész pályáját. 2010-ben visszajöttem Berlinből, mert felbomlott a szép szerelemből alakult házasságom. Itthonról soha nem szakadtam el, amikor Berlinben éltem, akkor is hazajártam, illetve a pálya, a karrier vitt ide-oda.
MN: Mostanában sok minden újba belevágott, amivel feszegeti a határokat. Frenák Pállal például hogyan találtak egymásra?
RA: Ki is mondta a választ: a határok feszegetése hozott össze minket. Ha az ember beleül abba, ami van, akkor elég hamar szokványos és unalmas dolgokat csinál. Akkor izgalmas egy produkció, ha nem kizárólagosan arról szól, hogy szépen zenélünk, énekelünk. Csináljuk egy kicsit „csúnyán”, másképpen, vagyis kísérletezzünk!
MN: De konkrétan hogyan került Frenákkal az Erkel Színházba?
RA: Mindig érdekelt a tánc, jártam táncelőadásokra. Megnéztem a Frenák Pál Társulat Birdie című előadását, amit a Madárka című film ihletett, és nagyon megfogott. Szerettem volna egy dalestet, de nem úgy, hogy megint kiáll a szép énekes a szép zongora mellé és szép hangokat énekel. És az jutott eszembe, hogy miért ne a nagy kedvencemmel, a tánccal, a mozgással, a kiművelt, izmos testekkel párosítsam? Úgy gondoltam, hogy egy Alban Berg-dalciklushoz jól passzolna ez a művészi megközelítés. Megkerestem Frenákot, és elindult a párbeszéd közöttünk, ami az ő fantáziáját is beindította.
| ||
MN: Eredetileg musicalénekesnőnek jelentkezett, a képzőművészet és a fotográfia is vonzotta. Mindezek besűrűsödtek az évek során, és a szellem kiszabadult a palackból?
RA: Valami ilyesmiről van szó. Idáig jól nevelt énekesnőként csináltam a jól nevelt nemzetközi karriert. Egyszer csak azt éreztem, ez nagyon szép és jó, de nem elégít ki. Uncsi.
MN: Magát is megunta?
RA: Igen. Jön egy felkérés, igent mondok rá vagy nemet. Ha igent, akkor megkapom a kottát, odamegyek, eléneklem, ennyi. Most végre alkotó ember lehetek, én találom ki a közeget, én húzom be azokat, akikkel szeretnék dolgozni. Szerintem ez minőségi ugrás egy művész életében. Egy avantgárd költőnőt is találtam magamnak, Mascha Kalekót, aki a tehetségtelen zenész férje pályáját egyengette, közben kora egyik legfantasztikusabb írója volt. A verseiből szeretnék egy dalciklust íratni, Izraelben, New Yorkban és Berlinben forgatni.
MN: A különböző kultúrák találkoztatása érdekli? A magyar, cigány és zsidó népzenékből álló Pannon dalok is erről szól.
RA: Európában talán nem is volt olyan nemzet, amelyiknél ez így összeforrt, és ennyire elfogadta volna ezeket a nemzetiségeket.
MN: Hogy állunk ma az elfogadás terén? Például, ha a menekültekre gondolunk.
RA: Egyre rosszabbul. A németek is már csak egy bizonyos határig lesznek elfogadók és befogadók. Afrika és a Közel-Kelet nagyjából hetven éve egy időzített bomba. Evidens volt, hogy egyszer elindulnak az emberek tömegestül. Érthetetlen számomra, hogy a szociológusok, a tudósok nem foglalkoztak ezzel a folyamattal, ami előre látható volt. Miért nem gondolták azt, hogy Afrikának nem halat kell adni, hanem hálót?
MN: Hogy látja, művészként, közszereplőként meddig terjed a felelőssége?
RA: Igazán az segít, ha azok a személyiségek, akik követendő példák a világban, mint a pápa vagy a dalai láma, jót akarnak. Az emberek általában követnek valamiféle vezetőt, ezért fontos, hogy akik reflektorfényben vannak, mit mondanak, hogyan élnek. Igyekszem segíteni, de nem tudok annyit, amennyit szeretnék. Elmentem Nepálba, és ott megtapasztaltam, hogy a világ sír, fájdalma van. Foglalkoztat a kérdés, hogy az emberiség miért nem találja meg a boldogságát. Amikor tíz nap meditáció után lejöttem a hegyről, valósággal fájt nekem a város. Láttam azt a rengeteg beteg, szerencsétlen, koszos embert, a hihetetlen nyomort, gyerekeket, akik az utcán betonvályúban fürödnek, és közben mosolyognak. Persze nem kell elmenni Indiába, Budapesten, a XII. kerületben is szenvednek emberek. Talán túlságosan bonyolítjuk az életünket. Sokkal egyszerűbb és tisztább a lényeg.
MN: Valaha úgy tervezte, hogy A kékszakállú herceg várával teszi fel a koronát a pályájára, Judit szerepével búcsúzik. Mi volt a hívószó, ami miatt nemrég koncertszerűen elénekelte a Zeneakadémián?
RA: Kissé Keller András lelkén szárad, hogy vállalkoztam rá. „Miért akarod utolsónak? Elég érett vagy ahhoz, hogy megcsináld!” – ezekkel a szavakkal hívott fel. Rövid gondolkodási időt kértem tőle. Elolvastam Balázs Béla szövegét, és úgy éreztem, valóban eljutottam arra a pontra, amikor egy ilyen nagyon mély párkapcsolati történetet meg tudok fogalmazni magamból. Természetesen nem én vagyok Judit, csak a gondolataimban, a tapasztalataimban, a megérzéseimben.
MN: Bartók operájának misztikumához tartozik, hogy Juditban éppúgy benne van Kékszakállú, mint fordítva.
RA: Hogyne, a férfiban van a nő, a nőben a férfi, ez megbonthatatlan egység, csak valahol mégis mindig elcsúszik. A Kékszakállúnál is valamiféle fáziskésés van, lehet, hogy túl korán találkoztak. Judit nem elég érett ahhoz, hogy ne akarja azt a rohadt hatodik meg hetedik ajtót kinyitni, hanem elfogadja Kékszakállú kérését: „Szeress, Judit, sose kérdezz, elégedj meg ennyivel!” Judit pedig azt kérdi: „Ugye, szeretsz, Kékszakállú?” Vérmesen és eltökélten küzdenek egymás szeretetéért, amit nap mint nap mi is megtapasztalunk és megszenvedünk a párkapcsolatban. Lehet, hogy könyvet fogok írni erről.
MN: Már csak egy lépés választja el attól, hogy színpadi változatban is megformálja Juditot…
RA: A kékszakállú herceg vára kamaradarab, igazi görög tragédia, amit pici színházban szeretnék megcsinálni. Szeretem a tragikus történeteket, közel állnak hozzám a tragikus hősnők. A legelső nagy szerepem, Gounod Júliája is az volt.
MN: A nagy lírai szoprán szerepek határozzák meg a pályáját, Juditot viszont drámai vagy mezzoszopránok szokták énekelni.
RA: Pedig a kottában szoprán szerepel. Bartók nem tartotta fontosnak, hogy az énekesnő öblögesse a hangját. Az én elgondolásom szerint a mély lágéban fekvő szövegek énekbeszédek. Mint a Traviata legvégén, amikor a halálhoz közel megkönnyebbül Violetta, nem érez fájdalmat, és nem hangokat énekel, hanem énekbeszédben fejezi ki magát. Az is gyönyörű, hogy a legfortébb pillanat az, amikor Kékszakállú megmutatja Juditnak a birodalmát. És Judit itt infantilisan válaszol: „Szép és nagy a te országod”. Amivel azt fejezi ki, hogy marhára nem érdekel, öregem, látom, büszke vagy rá, de engem nem hat meg.
MN: Ami az ön birodalmát illeti, érdekelne, milyen előadásokhoz, helyszínekhez kötődnek az igazán nagy estéi?
RA: Érdekes, hogy inkább jelenetek maradtak meg, amikor úgy éreztem, hogy egy nagy egész része lehetek, beléphetek valamibe, ami több, mint én vagyok. Szerencsére számos ilyen pillanat volt, amelyek, ha nem adatnak meg, nem tudtam volna élni. Távolról sem egyértelmű, hogy operaénekes lettem. Kőbányán, a Szlávy utcában ez olyan álomnak tűnt, mint felmenni a Marsra.
MN: Édesapja nem támogatta, sőt, ellenezte a választását.
RA: Anyukám viszont nagyon szerette az operát, járt is az Operába. Elsősorban Istennek, azután a tanáraimnak meg saját magamnak köszönhetem, hogy idáig eljutottam.
MN: Ritkán beszél a szüleiről, a gyerekkoráról. Fájdalmas emlék?
RA: A nagyszüleim neveltek, ők adtak nekem biztos szeretetbázist, a mai napig ebből építkezem. A szüleimet csak hétvégén láttam. Mindig nagy várakozás élt bennem, aminek hamar vége is lett. Vasárnap délelőttől estig tartott.
MN: Egyke gyerek volt?
RA: Volt egy koraszülött öcsém, aki meghalt pár hónaposan. Akkoriban még nem volt inkubátor.
MN: Ha nincs az édesanyja, nem szült volna gyerekeket – szokta mondani. Közelebb kerültek egymáshoz?
RA: Nélküle nem ment volna, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Amikor a gyerekeim megszülettek, nagy szükség lett rá, hogy tudjam csinálni a főiskolát, később a pályát.
MN: Volt lelkifurdalása amiatt, hogy kimaradt a gyerekei neveléséből?
RA: Sokáig, de már sokkal kevésbé. Úgy érzem, hogy nagyon sokat tudok adni nekik még úgy is, hogy már felnőttek. A lányom másodikos zeneakadémista, operaénekesnek készül. Az évfordulómon együtt léptünk fel, a Macskaduettet énekeltük. A fiam Svájcban tanul hotel- és turizmusmenedzsmentet. Imád főzni, amennyire mi, lányok nemigen teszünk kárt a konyhában, ő annál inkább. Bár azért most már én is tudok főzni a gyerekeim legnagyobb elképedésére. Amikor megkóstolják a főztömet, azt mondják, jé, ez jó, pedig anya főzte.
MN: Mit mond a lányának az operaénekesi pálya buktatóiról?
RA: Sokáig elleneztem a választását. A legtöbb, amit adni tudok neki, hogy megtanítom kitartásra, szorgalomra, önsanyargatásra, lemondásra. Arra, hogy megállás nélkül gyakorolni kell. Gyakran még szerelmi bánatban is a gyakorláshoz menekülök. A hangom, a zongora, a zene, a zeneszerző mindig biztos kapaszkodó, soha nem csalódom bennük.
MN: Hogyan látja a mai fiatal énekesek megmutatkozási lehetőségeit? Önt pályakezdőként szinte egymásnak adtak impresszáriók, színházigazgatók a bécsi Staatsopertól a milánói Scalán át a Metropolitanig.
RA: Egyrészt a Facebook és az internet révén egy fiatal énekes könnyebben találja ki és reklámozza magát. Másrészt sokan még mindig nem élnek ezzel a lehetőséggel, hanem várnak arra, hogy majd jön egy menedzser, aki felépíti őket. Ez manapság már nem működik. Nem lehet semmilyen allűrje egy énekesnek. Még én is sok mindent megengedhettem magamnak, amit ma egy befutott énekes nem engedhet meg magának.
MN: Például?
RA: Régebben gyengélkedhettem. Még Riccardo Muti is elfogadta, ha azt mondtam, ma nem szeretnék próbálni, énekelni. Talán jobban is óvták az énekeseket. Ma ez nem létezik, ha nem próbálsz, nem énekelsz, akkor jön a következő.
MN: Szerencsés nemzedékhez tartozik?
RA: Én még kifogtam a nagy énekes központú operajátszás utolsó vonulatát. De nem szomorkodom, inkább feszegetem a határokat, keresem a megoldásokat. Nem irigylem a mai fiatalokat, nehezebb nekik, mint az én nemzedékemnek.
MN: A budapesti operaházhoz szorosabb kapcsolat fűzi az elmúlt években. Min múlik, hogy Magyarország nem szerepel a nemzetközi operatérképen?
RA: Sokkal több nemzetközi produkciót kellene létrehozni, amiért ideutaznak a nagy zenei szaklapok írói. Vendégművészek fellépnek, de egy fecske nem csinál nyarat. Sakkos hasonlattal élve: ha nincs a futó, a bástya, a parasztok, a király és a királynő egymagában nem tud megnyerni egy menetet. Az egész országra több száz éve jellemző, hogy nincs folyamatos tervezés, hanem hirtelen megoldások vannak. Mindig csak túlélünk valamilyen korszakot.
MN: Soha nem voltak vezetői ambíciói?
RA: Szívesen vagyok tanácsadó, de vezetésre nem vállalkoznék. Különben is, az opera férfiak által irányított szakma. És jobban szeretem magamat annál, mint hogy tönkretegyem.
