Most, hogy filmszínházaink telve vannak honfitársaink által elkövetett cseh filmekkel (gyors oldalpillantás a filmrovatra: Mázli, Márió, a varázsló, hogy a tavalyiakat ezúttal ne érje szó), végül is teljesen időszerűnek tűnik az ihlető filmeket ihlető írások kiadása. Ez a logika magyarázza, miként kerülhetett egy kemény fedél alá Zdenek Sverák és Vladislav Vancura egy-egy írásműve: azért, mert mindkettőből Jirí Menzel készített filmet jobb éveiben - Vancura kisregényéből, a Szeszélyes nyárból 1968-ban, míg Sverák forgatókönyvéből, Az én kis falumból 1986-ban. E két, finoman szólva is más-más irodalmi súlycsoportba tartozó szerző között tehát a film lenne a kiegyenlítő erő, amire máskülönben nem lenne semmi szükség, hiszen miért is kellene egy népszerű film irodalmi forgatókönyvét egy minimum klasszikusnak kikiáltott kisregényhez hasonlítgatni. De ha már így esett, és az árukapcsolás megtörtént, nehezen úszható meg a méricskélés, olvasói szemmel pedig nem is lehetne másképp: Sverák a gyenge láncszem, noha Vancura mögött éppenséggel egy második hely sem csekély érdem. Előnyösebb tehát, ha a fokozatosság elvét szem előtt tartva Sverákkal kezdjük az olvasást, amúgy is ő itt az újdonság, a Szeszélyes nyárral ellentétben ugyanis Az én kis falum prózában való megörökítése most jelenik meg először magyarul.
A gyengébb ellenállás felől közelítve Sverák falujárása kifejezetten kellemes előjátéknak hat a nagy mű előtt, hiszen már nála is igen szép és könnyű kezű leírását kapjuk mindazoknak az életélvezéshez elengedhetetlen testtartásoknak, amelyek majd (ez a "majd" persze csak az e helyütt ajánlott olvasási sorrendben érvényes) a Szeszélyes nyárban teljesednek irodalommá. Talán fölösleges is belemenni, mi maradna, ha e celluloidról visszaírt prózát nem javítaná fel lépten-nyomon Bán János, Marián Labuda és Rudolf Hrusínsky nagyformátumú lírai bohóckodásának emléke; ha nagyon akarjuk, persze érezhetjük, hogy érdemein felül teljesít a szöveg, de olyan nagyon azért nem akarjuk. Ez a nagyon nem akarás Sverák írásának nagy teljesítménye, melyet hol egy kis hízelgéssel, az olvasóban (nem túl mélyen) rejtező mozinéző bajtársi megszólításával, hol a prózai pluszlehetőségek kiaknázásával sikerül elérnie. Utóbbiak inkább csak apróságok, egy-egy szövegalapú poén, melyek többsége a filmben is elhangzott ugyan, de úgy látszik, mégsem hangzott el elég hangsúlyosan. A papír most igazságot szolgáltat mindnek, így a Karl von Bahnhofnak keresztelt kóbor ebnek és a falusi moziban vetített "kissé útleírásos, kissé erotikus" román filmnek is. Már csak a lírai műfajok esélyegyenlősége szempontjából is örvendetes, hogy a hátrányos helyzetű dialógok végre elnyerik méltó jutalmukat, kevésbé örömteli azonban, hogy a film nagy pillanatai viszont (betéve tudjuk mind: a pukkancs sofőr és félnótás kocsikísérőjének hajnali munkába menetele, a falusi doktor vezetés közbeni, balesetveszélyes verselése és még sorolhatnánk) szép sorjában elvéreznek a leírás során. Az irodalmi forgatókönyv kötöttfogású gyakorlata a helyzetkomikumoknál bosszulja meg magát igazán, de soha kegyetlenebb bosszút, ha mindeközben olyanokat is olvashatunk, hogy "az orvost megörvendezteti a zöldesbarna üvegek harmatos felülete". Ez akkor is szép, ha nem Hrusínskyt képzeljük az üvegek mellé, de még jobb, ha igen.
Éppenséggel Vancura remekműve, a Szeszélyes nyár olvasása közben is sokszor felrémlik a nagy színész alakja (ezúttal nem az öregségbe belefogyott doktoré, hanem az ereje teljében lévő úszómesteré és filmtörténeti jelentőségű fürdőtrikójáé), bár mondanunk sem kell, hogy e kisregénynek, melynek irodalmi értékeit aligha kell bizonygatni, semmi szüksége a filmes megerősítésre. Vagyis annyiban talán mégis, amennyiben egy ismerős filmrészletet ábrázoló könyvborító is sokat tehet egy minálunk kevéssé ismert, afféle "értem, értem, de majd máskor szeretem" klasszikus népszerűsítéséért. Pedig Krokovy Vary ékes szólású polgárainak, akik pörköltös trikóikat hadvezérhez méltó tartással viselik, és a világ legbanálisabb dolgairól is egy hídavató beszéd ünnepélyességével szólanak, minden emberi számítás szerint azon a polgári polcon lenne a helyük, ahol a kék kötésű Kunderák és a fehér alapú Hrabalok sorakoznak. Ez a korát meghazudtolóan modern kicsengésű próza, mely 1926-ban látott napvilágot, valahogy kívül esett azon a sokat hangoztatott irodalmi testvériségen, amely csehet és magyart amúgy oly látványosan összeköti. Pedig micsoda pazarlás kimaradni a fürdőmester, a kanonok és az őrnagy folyóparti eszmefuttatásaiból, ezekből a korántsem öncélúan elnyújtott, kéjes kacskaringókból filozofikus magasságokra áhítozó kispolgári világmagyarázatokból! Az utókor megannyi stíluskísérlete, bizonyításvágytól fűtött, kivagyi prózája felől mindez a sok dísz, furfangos-ironikus ciráda akár gyanúsnak is tűnhet, de ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. A Szeszélyes nyár nem irodalmi feladvány, téttelen dekázgatás okos mondatokkal: tüneményes iróniája, a fürdőmesterrel szembeni szolidaritása, a földi és égi dolgok tisztelete ezt nem is engedné.
Fordította: Zádor András. Cartaphilus, 103 + 84 oldal, 2700 Ft
