koncert - John Scofield Piety Street Bandje a Millenárisra

  • - bbe -
  • 2008. november 20.

Zene

vidám programmal érkezett a múlt szerdán, a híres gitárművész új formációjának új albumával. (Ami még meg sem jelent.) A dalok akár ismerősek is lehettek volna, de megbízhatóan csak a Sometimes I feel like a motherless child-ot sikerült nyomban azonosítani.
vidám programmal érkezett a múlt szerdán, a híres gitármûvész új formációjának új albumával. (Ami még meg sem jelent.) A dalok akár ismerõsek is lehettek volna, de megbízhatóan csak a Sometimes I feel like a motherless child-ot sikerült nyomban azonosítani. (Egy nyomorult tracklistet nem sikerült összeszedni az egész nyomorult internetrõl.) Scofield és három társa a dzsesszt jobbról elõzte: ha, mint mondják, az egész hóbelevancnak a blues az alapja, akkor most itt ezt az alapot kaptuk telibe, különösebb formabontás, zavaró továbbgondolás és fölösleges eredetieskedés nélkül. A blues, miután - egy csöppet sem önszántából - megérkezett Nyugat-Afrikából az Újvilágba, egy darabig gyapotot szedett, majd bement a templomokba, ahol nyelvet és szöveget kapott, és aztán, mint Isten igéje a szenvedésrõl, szétáramlott a világban. Scofieldék ennek megfelelõen - és mint a mûvész interjúiból kiderült: szorgos zenei kutatómunkát követõen - játszottak gospelt, New Orleans-i utcazenét, chicagói blues-t, R&B-t, rockandrollt, rockot (sõt, egyszer még reggae-t is, de az se fájt). Miközben az egészet pompásan stílben tartották: Scofield hosszú szólói szépen artikuláltak, elmélyültek, vidámak és szomorúak voltak, néha még meg is loopolta saját magát. Az elektromos zongorán és orgonán performáló, valamint éneklõ Jon Cleryn pedig látszott, nagy kópé, és õ akar a legfeketébb hangú angol srác lenni a planétán. (A csörgõdobot ugyan elvette tõle a fõnök - egy kicsit túl késõn.) A produkciót kínosan összecsiszoltnak aligha, a koncert második felétõl elementárisnak viszont bátran nevezhetjük: mint a mûvész egy oldott pillanatában elárulta, most elõször mutogatták az anyagot közönség elõtt. Hogy ez nem holmi kamu szabadkozás volt, az is mutatta, hogy igazi ráadásra csak egyre futotta a repertoárból. A Millenáris hálás közönsége pedig csak azt sajnálta, hogy nem templomban vagy kocsmában van, következésképp himbálózni is csak ülve áll módjában.

*****

Figyelmébe ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.

Múzeum körúti Shaxpeare-mosó

Ez a Shakespeare-monográfia olyan 400 oldalas szakmunka, amelyet regényként is lehet olvasni. Izgalmas cselekmény, szex, horror, szerzői kikacsintások, szövegelemzés, színház- és társadalomtörténeti kontextus, igen részletes (és szintén olvasmányos) jegyzetapparátussal.