vidám programmal érkezett a múlt szerdán, a híres gitármûvész új formációjának új albumával. (Ami még meg sem jelent.) A dalok akár ismerõsek is lehettek volna, de megbízhatóan csak a Sometimes I feel like a motherless child-ot sikerült nyomban azonosítani. (Egy nyomorult tracklistet nem sikerült összeszedni az egész nyomorult internetrõl.) Scofield és három társa a dzsesszt jobbról elõzte: ha, mint mondják, az egész hóbelevancnak a blues az alapja, akkor most itt ezt az alapot kaptuk telibe, különösebb formabontás, zavaró továbbgondolás és fölösleges eredetieskedés nélkül. A blues, miután - egy csöppet sem önszántából - megérkezett Nyugat-Afrikából az Újvilágba, egy darabig gyapotot szedett, majd bement a templomokba, ahol nyelvet és szöveget kapott, és aztán, mint Isten igéje a szenvedésrõl, szétáramlott a világban. Scofieldék ennek megfelelõen - és mint a mûvész interjúiból kiderült: szorgos zenei kutatómunkát követõen - játszottak gospelt, New Orleans-i utcazenét, chicagói blues-t, R&B-t, rockandrollt, rockot (sõt, egyszer még reggae-t is, de az se fájt). Miközben az egészet pompásan stílben tartották: Scofield hosszú szólói szépen artikuláltak, elmélyültek, vidámak és szomorúak voltak, néha még meg is loopolta saját magát. Az elektromos zongorán és orgonán performáló, valamint éneklõ Jon Cleryn pedig látszott, nagy kópé, és õ akar a legfeketébb hangú angol srác lenni a planétán. (A csörgõdobot ugyan elvette tõle a fõnök - egy kicsit túl késõn.) A produkciót kínosan összecsiszoltnak aligha, a koncert második felétõl elementárisnak viszont bátran nevezhetjük: mint a mûvész egy oldott pillanatában elárulta, most elõször mutogatták az anyagot közönség elõtt. Hogy ez nem holmi kamu szabadkozás volt, az is mutatta, hogy igazi ráadásra csak egyre futotta a repertoárból. A Millenáris hálás közönsége pedig csak azt sajnálta, hogy nem templomban vagy kocsmában van, következésképp himbálózni is csak ülve áll módjában.
*****
