Könyv - Élni akarnak - Spiró György: Tavaszi Tárlat

  • Vári György
  • 2010.10.21 00:00

Zene

Az új Spiró-regény időtartama bő fél év: a forradalom kitörésétől 1957. május elsejének estéjéig követhetjük nyomon "hősünk", Fátray Gyula életét, kórházi tartózkodását a forradalom napjaiban, visszatérését középszerű életébe és nyomasztó családja körébe, egy ellene kezdeményezett koncepciós eljárás kiépülésének első lépéseit, majd az "eljárás" váratlan félbeszakadását, hogy egy nehéz nap éjszakáján búcsút vegyünk tőle.

Az új Spiró-regény időtartama bő fél év: a forradalom kitörésétől 1957. május elsejének estéjéig követhetjük nyomon "hősünk", Fátray Gyula életét, kórházi tartózkodását a forradalom napjaiban, visszatérését középszerű életébe és nyomasztó családja körébe, egy ellene kezdeményezett koncepciós eljárás kiépülésének első lépéseit, majd az "eljárás" váratlan félbeszakadását, hogy egy nehéz nap éjszakáján búcsút vegyünk tőle.

A regény nyitójelenetei 56-ot kortársi és "alulnézeti" perspektívából láttatják, mindenféle heroizálás nélkül: lövöldözés, káosz, megszállás, megtorlás. Az alulnézeti perspektíva zártsága, korlátoltsága szavatol éppen - persze nagyon is részleges - igazságáért. Azt mondja - a visszájáról -, amit a legkegyetlenebb magyar 56-os vers: "A szovjet inváziónak nem volt igazán / mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis / tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák, / szemetek. Vagyis hogy élni akarnak. / Ez pedig - végülis - megbocsájtható." (Petri György: 1956)

Igazuk volt a felkelőknek, de értelmetlen volt az igazuk, minden forradalmak legkárosabb, közös illúziója, hogy azt hiszik, bármely pillanatban is történelmi hatóerővé válhat az igazság. E tévedés rabja történetünk hőse, a zsidó kispolgárságból származó kommunista Fátray is. Másodszori, átmeneti halálra ítéltsége arra jó csak, hogy belássa tévedését: a történelem - különösen e kelet-európai tájakon - manipuláció, elnyomás és pusztító káosz értelmetlen körforgása csak, és semmi sem vezet ki belőle. Ezt az utat mutatja a Kerengő is már, erre a belátásra jut Fiszer Az Ikszekben, Gersom Ram a Jövevény (újraírva: a Messiások) lapjain. Ezek is fasiszták, csak vörösök - mondja Kádárékról a beteg, gyenge, mindent értő és épp e tudásától tönkremenő ügyvéd, Szász Lali. Az ő figurája túl ismerős és túl okos (például megmondja előre, hogy lesz Nagy Imre-per és Nagyot ki fogják végezni), ezért könnyen azonosítható a véleménye a könyv perspektívájával: éleslátó józansága csak felgyorsítja Fátray dezillúziós fejlődésregényét. Már a nála tett látogatás előtt maga is csaknem ugyanide jut egy belső monológjában: "Hihetetlen, amit ezek művelnek. Hihetetlen? Mindig ilyenek voltak. Ilyenek voltak a 30-as években, 44-ben, 49-ben... Ilyenek lehettek 19-ben... Miért lennének most mások? Mi változott?" Spiróból Szász megtört és bölcs alakjának megrajzolásakor bújik ki a kétségbeesett emberszeretet - ez teszi Szászt klisévé. Az ember pitiáner módon számító és nyomorult, vagy ha mégsem, akkor bölcs, belátó és - amennyire lehet - önzetlenül segítőkész. Kiderül, hogy a cinikus emberképből áradó mélységes megvetést még mindig az elkeseredett, már-már érzelmes humanizmus táplálja: "az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért". Ha mégis lehet, úgy az emberfaj sárkányfog-vetemény. Mégiscsak Vas Istvánnak volt igaza, aki Spiró régi verseskötetéről szólva azt mondta hajdan, hogy a szerző egyike az utolsó romantikusoknak.

A kapcsolatok elromlásához túlzottan egyszerű indítékokat rendel a regény, a figurák motivációi egyneműek, a nők például végtelenül erőszakosak, korlátoltak, bár tudjuk, mindennek fokozott kiszolgáltatottságuk az oka. Szánni viszont nagyon nehéz őket. A gyerek pedig ráadásul a menekülést is lehetetlenné teszi: se az asszonyt, se az országot nem lehet elhagyni. Ezeknek a bezártságoknak megrendítő felmutatását találjuk - azt hiszem, erősebben kivitelezve - Spiró csodálatosan szép, méltatlanul kevéssé emlegetett novelláskötete, az Álmodtam neked lapjain. Ott a helyzetek logikája mutatja meg mindezt, itt viszont néhol kissé lapos elbeszélői kommentárok szólnak például a Fátrayt a kórházban kezelő orvos családi életéről: "A szépnek számító, önző és korlátolt Anikót mindenki utálta. 't azonban legalább meg lehetett érteni: hozzáment egy gazdag, és szakmája révén feltartóztathatatlanul gazdagodó sebészhez, és annyi ékszert aggathat magára, amennyit elbír. Azt viszont nem lehetett megérteni, miért vette el Zoltán, aki az esküvő előtt Anikó tudtára adta, hogy a szoknyavadászatot a házasság után sem fogja abbahagyni. Anikó hitetlenül és gőgösen mosolygott a szabályos, hideg pofijával, aztán vérig sértődött, mert Zoltán betartotta az ígéretét. Nem szerette Zoltánt, de most meg is gyűlölte, de válni nem akart, a jólét többet nyom a latban." Kívülről lát rá az elbeszélő hőseire, tekintélyes távolságról, okosan analizálja, látnunk azonban nemigen engedi őket. Kérdés, hogy ha az emberek ennyire kiszámíthatóan egyszerűek, akkor miért érdekes regényeket olvasni a dolgaikról. A világ könyvbéli tapasztalata azonban egyszerűen nem teszi lehetővé az árnyaltabb jellemformálást. A könyv legjobb részei éppen ezért a belső monológok és a párbeszédek, amikor a kommentáló elbeszélő eltűnik, például remek és valóban jellemző, láttató dialógus zajlik azon vonalas és irigy képzőművészek között, akiknek képeit nem válogatták be a többek közt Fátrayné Kati által szervezett kiállításra, és éppen jól sikerült (később bebizonyosodik: fölöttébb eredményes) feljelentésüket ünneplik Fátrayék lakásán.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy ahogy környezetében, úgy "hősünk"-ben sincsen jóformán semmi specifikus: egyetlen sajátsága is hiány - a forradalom idején kórházban volt, nem vehetett részt semmiben. Ez persze egyáltalán nem zárja ki, hogy perbe fogják egy olyan - rendszereken átnyúló - berendezkedés egyik legsötétebb korszakában, melyben, ahogy a legilletékesebb, Kafka mondotta volt, a hazugságot avatják világrenddé. Neki azért kell everymannek lennie, amiért Akakij Akakijevics és Josef K sem volt a szó humanista értelmében senki, épp ez volt a lényegük (a jellemzések állandóan visszatérő jelzője a "seszínű"). A "hősünk" megszólítás nem modorosság, e távolság ironikus jelzésére szolgál. A főszereplő közege, ami egyedül köti össze családjával, rokonaival-barátaival, a magyar zsidó kispolgári élettapasztalat, a teljes kiszolgáltatottságé. Az illuzórikus reménykedés (a szocializmus végképp eltörli a múltat) és a tisztánlátás pillanataiban ezt legyőző teljes bizalmatlanság vetélkedése teremti a könyv fő helyszíne, Újlipótváros atmoszféráját. Végső soron azonban ez a tudás és ez az önbecsapás sem csak Újlipótvárosé. Mindenki tudja, hogy "rég el kellett volna menni innét, már 45-ben el kellett volna menni, meg se kellett volna ide születni". Dezillúziója legvilágosabb és legszívbemarkolóbb pillanataiban Fátray arra eszmél, hogy nem érti: "Hogyhogy ennyire nyomorult kulisszák között kellett leélni egy egész életet, mint a Dózsa György útnak ez a reménytelen része?" Aztán közösen is felejtik el mindezt, az emberek a kollektív hazugságban találnak újra egymásra, mégis és mindannyian, százezres, ha nem milliós tömegben 1957. május elsején. A népünnepély zárlataként a koncepciós per előkészületeiben készségesen együttműködő kollégája Fátray nyakába borul, ő pedig ismét úgy gondolja, hogy maga is túldimenzionálta ügyét: az élet él és - ha már, akkor - élni akar. Ha nincs hová menni, legalább ne lőjenek, és legyen mit enni. "A Szépművészeti lépcsőjének alján őrt álló munkásőrök arca is vidám. Az embereknek elege lett a gondból és a bajból, örülni akarnak. Hadd örüljenek." Katival és a fiával is kibékül hősünk, pontosabban beléjük törődik a szép napot lezáró családi giccsfilmnézés alkalmából. Mint a Megáll az idő elején: ezentúl itt fognak lakni. Itt, így, együtt.

A könyv címét adó esemény, a - kis - részben Kati szervezte Tavaszi Tárlat, amire beengednek nem szocreál festményeket is, a könyvnek csak másodlagos tárgya. A tárlatra lecsap a pártközpont, Katit, aki lényegesen korlátoltabb és gyávább annál, semhogy az ügy mellé állhatott volna, áthelyezik máshová, mintegy Fátray helyett sújt le rá a rendszer anélkül, hogy akár a legcsekélyebb kiállással is kiérdemelte volna, ráadásul groteszken súlytalan módon. A hazugság világrendje elveszíti egzisztenciális dimenzióit, és történelmi-helyi jelleget kap. A Tavaszi Tárlat - a "mellékes" leszámolás fókuszba helyezésével is - ezt az állapotot tárja elénk, állítja ki.

Profin (bár nem különösebb nyelvi ötletességgel) megírt, okos, jól olvasható könyv Spiró friss munkája, és noha bizonyosan nem tartozik a szerző tekintélyes életművének fontosabb darabjai közé, méltán lesz, ha lesz (legyen!) könyvsiker.

Magvető, 2010, 286 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk